Az aktuális statisztikai adatok alapján napjainkban a családok több mint a fele nem a klasszikus családmodell szerinti formában él (vérszerinti anya, apa, édestestvérek), a gyermekek több mint fele nem teljes családban nő fel, hanem elvált, vagy különélő szülőkkel, csonka családban, estenként szüleik új házasságában nevelőszülőkkel. A megújult családok jelentős részében nem vérszerinti gyermekek, mostohatestvérek is élnek együtt, és gyakran érkezik újabb féltestvér is.

A válás, vagy különélés ténye a család minden tagjára hatással van, megváltoztatja viselkedésüket, szokásaikat, sokszor jelentősen befolyásolja életkörülményeiket. Az új kialakult helyzethez való alkalmazkodás rengeteg stresszel jár, amit nem csak a gyerekek éreznek meg, hanem a szülők is. Nem könnyű feladat ilyenkor stabil, felelősségteljes, kiegyensúlyozott, jó szülőként gondoskodni gyermekeinkről. Ennek oka, hogy a válási krízisben a pár érzelmileg túlfűtött helyzetben éli mindennapjait, sérelmek félreértések között, melyek tisztázása sokszor kilátástalannak tűnik, pedig ez alapvető feltétele annak, hogy a későbbiekben is higgadt szülőpárként tudjanak együttműködni gyermekeik érdekében.

A házasság, vagy együttélés megszakadásával új, kissé átalakult apa, és anya szerepben kell a szülőknek otthonosan mozogniuk, ami a tréningen megtanulható, és néhány alkalom alatt elsajátítható szereprepertoárral látja el a résztvevőket, akik ha az elhangzottakat jól alkalmazzák életükben, akkor továbbra is biztosíthatják gyermekeik egészséges lelki fejlődését.

Az újabb családok megszületése szintén krízis a benne élők számára, ahol az új párnak eddig ismeretlen feladatokra kell hirtelen felkészülnie, amit eddig el sem tudtak képzelni, idegen helyzetekkel, és szerepekkel találják szembe magukat, amit szeretnének jól megoldani, és nem hibázni. Az új párkapcsolatok stabilitása a legtöbb esetben azon múlik, hogy a mozaik család szülői szerepeit hogyan sikerül jól megoldaniuk közösen. Az új párral együtt élő és különélő hétvégi gyerekek elégedettsége elsődleges szempont szokott lenni a párkapcsolat működésének megítélésében, ezért fontos, hogy a párok felkészülten vágjanak bele a családegyesítésbe.

Az új családok létrejötte a boldogság, és elégedettség reményével telve akkor fogja beváltani a hozzáfűzött elvárásokat, ha a párok magabiztosan, kétségek nélkül azt érzik, hogy erre ők képesek, és gyermekeik is elégedettek lesznek az újabb változásokkal. Az 5 alkalmas tréning segíti a résztvevőket abban, hogy kompetensnek érezzék magukat az új helyzet hozta problémák megoldásában, eloszlat néhány tévhitet az új család működésének nehézségeiről, és felvértezi őket néhány bevált módszerrel, a rendkívüli események kezeléséhez.

Tarr-Nagy Mónika

jelentkezni itt lehet:

30 8669695

Napjainkban óriási hangsúlyt helyezünk a külsőségekre, köztük a testünkre, kinézetünkre. Az Interneten számtalan fogyókúra, edzésterv található, amely gyors és hatékony megoldást ígér. Sokan ezekre ferde szemmel tekintenek, de talán abban egyetértés van, hogy a gyors és hatékony pszichológiai tanácsokat szinte mindenki fenntartással fogadja. Ebben a cikkben mégis egy olyan, talán manapság egyre inkább feledésbe merülő technikát mutatok be röviden, ami azt ígéri, napi 10 perc ráfordítással, sokkal jobb döntéseket hozhatunk, sokkal hatékonyabban élhetjük életünket, és végső soron boldogabbak lehetünk.

Az 1950-es években a pszichoterápia javarészt hosszú, évekig tartó, sokszor kevés sikerrel járó folyamat volt. Egyre inkább megnőtt arra az igény, hogy gyors, a kliensek számára könnyen alkalmazható és hatékony technikákat alkalmazzunk. Erre a kérdésre az egyik első igazán sikeres megoldás Albert Ellistől származott, aki szerint az emberi gondok túlnyomó többsége tizenkét alapvető tévhitből vagy gondolkodási hibából származik. Lássunk néhány nagyon gyakori példát:

„Muszáj, hogy szeressenek és elfogadjanak minden cselekedetemért”

Tény, hogy mindnyájan arra vágyunk, szeressenek minket a számunkra jelentős emberek. Fontos tudnunk, hogy ezt lehetetlen minden pillanatban megvalósítani. Sok klienstől látom, hogy a végletekig elmegy annak érdekében, hogy másoknak megfeleljen, mert azt gondolja, ez az egyetlen út ahhoz, hogy szeressék. A valóságban azonban aki folyamatosan meg akar felelni mások igényeinek nem egyszerűen elveszíti önmagát, hanem egyre kevésbé válik szerethetővé, hiszen az emberek általában nem önmaguk tükröződését szeretnék látni a másikban, hanem egy másik önálló egyént, akivel kapcsolatban lehetnek.

„Ha nem tudok mindent kontrollálni az életemben, borzalmas dolgok fognak történni”

Bizonyára az Olvasó is ismer olyan embereket, akik az életük minden mozzanatát meg akarják tervezni, akik képtelenek „lazák” maradni, vagy „sodródni az árral”. Az ilyen mentalitás nem egyszerűen egy alapvető bizalmatlanságról árulkodik a világgal és másokkal szemben, hanem az ilyen személy az élet számtalan örömétől megfosztja magát. Aki folyamatosan merev szabályok szerint él, nem ad esélyt a környezetének, hogy jót tegyen vele.

„Egyszerűbb kibújni a felelősség alól, mint felvállalni azt”

A felelősségvállalásnak hazánkban meglehetősen szerény kultúrája van, ám a felelősség kerülése sokkal több hátránnyal jár, mint elsőre gondolnánk. Az, aki soha nem látja be tévedéseit, megbízhatatlan embernek tűnik, pökhendinek láthatják, végső soron pontosan azt a bizalmatlanságot éri el, amit a hibájának beismerésével próbál elkerülni. A felelősség nem csak a hibák beismeréséről szól, hanem arról is, hogy a saját vágyainkért hajlandóak vagyunk kiállni, esetleg küzdeni. Ennek elmulasztásának egyenes következménye, hogy nem a saját életünket, hanem más életét (a társadalmi elvárások, szüleink, párunk stb.) fogjuk élni.

A listát lehetne még tovább folytatni, ehelyett azonban Ellis ajánlásaira térnék rá. Van ugyanis négy kérdés, melyre, ha őszintén válaszolunk minden kényes helyzet, döntés előtt, sokat teszünk azért, hogy a gondolkodási hibákat megakadályozzuk. Ez mindösszesen 10 percet vesz igénybe. A példa kedvéért vegyük azt a hétköznapi esetet, amikor állásinterjúra kell mennünk, és borzasztóan rettegünk attól, hogy felsülünk, de az alábbi kérdések az élet szinte minden kihívására alkalmazhatóak.

1) Van bármi racionális alapja annak, hogy fel fogok sülni?

Egy félelemmel teli ember rögtön rávágja: persze, hiszen hány barátomtól hallottam már, hányszor kerültem már kellemetlen helyzetbe stb.. Fontos azonban, hogy ilyenkor – hacsak valóban nem voltunk már legalább húsz állásinterjún, ahol mindig pontosan ugyanúgy sültünk fel – két gondolkodási hibát követünk el: csak a negatívum következményt tartjuk elképzelhetőnek (biztosan felsülök), és túláltalánosítunk (korábbi, mások által elmesélt, vagy éppen velünk megtörtént, de nem pontosan ugyanilyen helyzetből következtetünk arra, hogy felsülünk). Legyünk őszinték: hány állás interjún voltunk már? Mindig ugyanúgy viselkedtünk? Mindig ugyanaz az ember interjúztatott? Mindig ugyanahhoz a céghez mentünk? A válasz ezekre általában „nem”, hiszen minden interjú egy új esély, új lehetőség.

2) Van bizonyítékunk arra, hogy most nem fogok felsülni?

A siker érdekében nem elég elhessegetnünk a negatív előítéleteinket magunkkal és a helyzettel szemben, hanem a belső erőforrásainkra is rá kell tudnunk tekinteni. Ilyenkor érdemes sorra venni azokat a hasonló helyzeteket, amikor sikeresek voltunk. Pl. emlékezzünk arra, amikor kiválóan feleltünk a nyelvvizsgán, ahol szintén idegenek voltak, vagy amikor dicséretet kaptunk korábbi főnökünktől, hogy jól végezzük a munkánkat, vagy idézzük fel, hogy más helyzetekben mennyire jól ki tudjuk beszélni magunkat, tehát most is lehetséges, hogy sikerülni fog. A sikereink és erőforrásaink felidézése, és tudatosítása segít, hogy ne csak negatív fényben lássuk a ránk nehezedő terhet.

3) Mi a legrosszabb, ami történhet?

A legrosszabb dolog, hogy felsülhetek? Lehetséges, de mit is jelent ez valójában? Felsülök pár idegen ember előtt, akikkel soha többé nem fogok találkozni. Ettől rosszabb ember leszek? Hány cég van még, ahol újra próbálkozhatok? Vagy a felsülés önmagam előtti felsülést jelent?
Fontos, hogy a fenti kérdés nem egyszerűen a lehetséges csalódások elbagatellizálását szolgálja, hanem segít abban, hogy reálisan lássuk, mit is kockáztatunk. Számtalan esetben tapasztalom, hogy az esetleges kockázatok végiggondolatlansága okozza, hogy inkább meg se próbálunk előre lépni, holott a valós veszély jóval kisebb.

4) Mi a legjobb, ami történhet?

Kezdő pszichológusként sokszor meglepetésként ért, hogy sok kliensem nem is a kudarcoktól fél igazán, hanem a sikertől. Ma már tudom, hogy a siker legalább annyira félelmetes tud lenni, mint a felsülés. Ha a siker felkészületlenül ér minket, gyakran nagyobb kalamajkát okoz, mint ha bele se fogtunk volna valamibe. Ráadásul a siker felelősséggel is jár, hiszen ha összejön az állásom, többé nem mondhatom, hogy nekem semmi nem sikerül, nem bújhatok a szüleim mögé, hogy nem tudok elköltözni, hiszen nincs pénzem, nem hivatkozhatok többé a páromnak arra, hogy most még azért nem akarok gyereket vállalni, mert nincs meg az anyagi biztonságunk. Sok esetben a valós vágyainkhoz ez a kérdés vezet el minket a leginkább, hiszen itt derül ki, hogy nem a munkavállalás a gond, hanem valami egészen más.

A fenti kérdések rendszeres megválaszolása nem több, mint napi 10 perc, ám a jutalmunk egy tudatosabb, sikeresebb, boldogabb élet, amelyért bátran tudunk felelősséget vállalni.

A szakítással járó fájdalmat sokszor úgy írjuk le, hogy meghasad a szívünk. A nyelvünk érzékletesen fejezi ki, hogy nem csak a lelkünk, de a testünk is megsínyli, ha el kell válnunk szerelmünktől. Ezt támasztja alá Helen Fisher és munkatársainak fMRI vizsgálata, akik azt találták, hogy a szakítás hatására olyan neurológiai folyamatok indulnak be az agyunkban, mint amikor a kemény drogfüggőktől megvonják a használt szereket. Ez a megvonási tünet pedig számtalan fizikai tünetet eredményez, köztük a „szív meghasadására” emlékeztető mellkasi fájdalmat.

Bár a szakítással járó fájdalmat nem lehet, és nem is szabad megspórolni, sokat tehetünk azért, hogy a fájdalom csak addig tartson, amíg muszáj. Íme 12 nagyon fontos szabály, aminek betartásával nem csak a szakításunkkal járó fájdalmat csökkenthetjük, de megkímélhetjük magunkat számos egyéb negatív érzelemtől, mint a bűntudat, a magány érzése és a visszavágyódástól, ami miatt sokszor a szakítások akár éveken át is elhúzódhatnak.

1. Vállalj teljes felelősséget a szakításért!

Szakítani mindig nehéz, sokszor percekre, órákra erősnek érezzük magunkat, feltüzeljük magunkat, hogy „na, most végre megteszem, amit muszáj”, aztán végül elfogy bátorságunk, elodázzuk a döntést, vele pedig a szakítást. Sokszor látom azt is, hogy valaki belekezd a szakításba, aztán visszatáncol, mondván: ő itt van nekem, és talán még megjavíthatjuk a kapcsolatot – akár tízszer, százszor. Megint más klienseimtől azt látom, hogy inkább kikényszerítenék ellenséges viselkedésükkel a partnerükből a szakítást, minthogy ők maguk legyenek nyíltak. Ha ezeket az utakat járjuk, nem csak a partnerünket, de önmagunkat is becsapjuk. Fontos, hogy mindig álljunk ki amellett, hogy a szakítás a mi döntésünk is, és ezért vállaljuk is a felelősséget, hiszen ez a nyíltság az elkövetkezendő kapcsolatainkat is jobbá teszi.

2. Csak és kizárólag szemtől szemben szakítsunk!

Talán ez a legnehezebb, hiszen rengetegszer tapasztalom, hogy levélben, barátok, közös ismerősök bevonásával, trükkös módon közlik partnerükkel, hogy véget szeretnének vetni kapcsolatuknak. Számos pszichológiai vizsgálat, terápiás tapasztalatok tömkelege bizonyítja, hogy az embereknek szükségük van a lezárás élményére. Amennyiben ez nem történik meg, a személy álmodozni fog, nem tudja elengedni a másikat, és ez hosszú távon komoly bonyodalmakhoz vezethet. Ha együtt vagyunk valakivel, akkor a szakításban még egyszer utoljára vele kell lennünk. Tegyük ezt a jó pillanatokért, a másikért, hogy könnyebben tudjon menni, de legfőképpen magunkért, hogy mi magunk is nyíltan le tudjuk zárni a kapcsolatot.

3. Soha ne alázzuk meg a másikat, és magunkat sem!

A szakítás sokszor hangos történés, van, hogy nagy perpatvarral jár. Ilyenkor olyanokat vághatunk a másik fejéhez, amit ott komolyan gondolunk, majd később megbánunk. Bár az őszinteség nagyon fontos, soha nem szabad a másikat megaláznunk, ahogy a saját megalázásunkat sem szabad szó nélkül hagynunk!

4. Legyünk őszinték!

Lássuk be, sokszor a szakítás igazi okát a legnehezebb kimondani. Akkor úgy gondoljuk, hogy könnyebb kicsit füllenteni, például azt mondani: „nem vagyok elég jó hozzád”. Valójában azonban sokat ártunk magunknak és a másiknak is az ilyen őszintétlenséggel. A legjobb, ha őszintén elmondjuk, hogy mire vágytunk, és mit nem kaptunk meg. Ne hozzuk fel, hogy ki hol hibázott, ne bántsuk meg a másikat, de abban mindenképp legyünk őszinték, hogy miként éreztük magunkat, és mire vágytunk volna. Ezzel nem csak magunknak teszünk jót, hanem a másik fél sem érzi magát átverve, hiszen lássuk be: a kamu szakítós szövegeket senki nem hiszi el igazán, csak a szakítás pillanatában egyszerű megoldásnak tűnik.

5. Hagyjuk a kliséket!

Tiszteljük magunkat és a másikat annyira, hogy a klisék helyett a valós érzelmeinkről beszéljünk! „Nem vagyok elég jó hozzád” „Nem egymásnak teremtett a sors” stb. mind-mind olyan kis hazugság, ami hosszú távon visszaüthet. Fontos azonban, hogy ha azt feltételezzük, hogy a párunk haraggal válaszolna az őszinte szavakra, célszerű inkább tárgyilagosnak maradni, és kerülni a magyarázkodást.

6. Ne vesézzük ki pontról pontra, hol esett szét a kapcsolat!

Eddigi praxisomban, magánéleti példákban egy kezemen meg tudom számolni, hogy egy ilyen higgadt elemzés során mikor értettek egyet a felek. Sok esetben egy ilyen beszélgetés alkudozásba, és/vagy haragos tányércsapkodásba torkollik. Ráadásul ilyenkor az egyik fél még meg is győzheti a másikat a maradásról. Legyünk tehát határozottak, őszinték, de ne menjünk bele alkukba, és ne vesézzük ki a történéseket túlságosan. A kivesézés majd a szakítás után a barátokkal úgy is meg fog történni, ám ott legalább biztosan megértést kapunk.

7. Ha szakítunk, az legyen szakítás! ​Az egyik legrosszabb dolog, amit tehetünk, ha a szakítás után találkozgatunk volt szerelmünkkel. Ezt számos kliensemtől hallom. Különösen ártalmas szokott lenni, ha a „legyünk csak barátok” ígéret mentén rendszeresen találkozgat a két személy. Ilyenkor általában egyik fél sem tudott lemondani a másikról, tehát vagy valójában nem is akartak szakítani, vagy pedig nem elég határozottak ahhoz, hogy tartsák magukat eredeti elképzelésükhöz. A „legyünk csak barátok” megoldást akkor is alkalmazzák, ha a szakítással járó bűntudatot akarják csökkenteni, hiszen vannak olyan kapcsolatok, ahol egyik fél sem tett semmi elítélhetőt, még sem fenntartható a kapcsolat. A legjobb ilyenkor, ha valóban nincs találkozás.

8. A szakításkor szánjunk időt a jó dolgok felidézésére! ​

Talán meglepő, de a jó szakítás egyik legfontosabb ismérve, hogy reálisan tudjuk értékelni a másikat és a kapcsolatot. Ebbe mindenképpen beletartozik az is, hogy a jó dolgokra emlékezzünk, hiszen minden kapcsolat egy egyszeri, csodálatos (vagy talán kevésbé csodálatos) találkozása két embernek, amiből sok jó is kisülhet – még akkor is, ha nem tart örökké. A jó dolgok felemlegetése megerősíti a másikat (és önmagunkat is) abban, hogy a szakítás nem indulatból történik, hanem megfontolt, valóban józan döntés eredménye, ráadásul mindkét fél megélheti saját fontosságát, értékességét.

9. Soha ne alkudozzunk a másikkal! ​

A szakításban az a rossz, hogy általában az egyik fél (aki szakítani akar) felkészül rá, a másikat pedig sokszor meglepetésként éri. Ekkor a meglepett fél még talán mindig szerelmes a szakítani vágyóba, és természetszerűleg elkezdi elkerülni a katasztrófát: pl. alkudozással. „Csak még egy esély” „Megváltozik minden” stb. Az ilyen alkudozás nem csak megalázó, de mindkét fél számára káros, hiszen a szimmetrikus kapcsolatból egy olyan együttléthez vezet, ahol az egyik félnek kapaszkodnia kell, a másik pedig elbírálja. Ne feledjük, ha valóban szakítani akarunk, akkor az legyen szakítás: ne keressük, ne válaszoljunk utána, ne próbáljunk meg „csak barátok lenni”.

10. Ne démonizáljuk a párunkat,… ​

Azon túl, hogy felesleges, a bosszú forralása a saját lelki életünkre is rossz hatással van, a legtöbb esetben súlyosan visszaüt. A démonizálás helyett örüljünk annak, hogy vége, és hogy esélyt kaptunk egy új, jobb döntés meghozatalára!

11. …de a fájdalmunkat se fojtsuk el! ​

Vannak kapcsolatok, amik könnyen megszakíthatóak, vannak, amik nehezen. Több kliensem számolt be arról, hogy akár hónapokkal, esetleg évekkel a szakítás után is rendszeresen gondol volt párjára, általában vágyakozással vegyes szomorúsággal. Nagyon fontos, hogy ezeket az érzéseket soha ne fojtsuk el! Keressük fel barátainkat, egy pohár bor mellett beszéljük ki ezeket. Ilyenkor arra fókuszáljunk, hogy a volt párunk mit jelentett a számunkra, miért is lenne jó nekünk, hogy velünk legyen újra. Ezzel rájövünk saját vágyainkra, és arra is, hogy ezek nem csak egy emberrel teljesíthetőek be, hanem mással is.

12. Higgyünk abban, hogy nem csak egy ember van a világon, aki őszintén szerethetett bennünket! ​

A szerelemmel sokszor az jár, hogy a szeretett személyre úgy gondolunk, mint az egyetlenre a világon, aki viszont szeret bennünket. Ez az érzés sok szempontból ideális, ám szakításkor kénytelenek vagyunk megkérdőjelezni azt. Ilyenkor, ha nem tudjuk elengedni a másikat, azt gondolhatjuk, hogy nekünk már soha nem jut ilyen jó, mint amilyen vele volt. A rövid válasz erre, hogy „dehogynem”, ám ez a legkevésbé sem megnyugtató. A valóság véleményem szerint kétarcú: egyfelől igaz, pont olyan, mint vele soha többé nem lesz, mert két ember egysége egyszeri és megismételhetetlen. Másfelől pedig – és talán ez sokkal fontosabb – hamis, hiszen pontosan az előbb leírtak miatt, minden új kapcsolat teljesen meglepő, nem várt okok miatt lehet csodálatos. Adjunk esélyt másoknak, és legfőképpen: önmagunknak, hogy az újat, és talán ez által, a jobbat megtapasztalhassuk!

„ Alighogy beérek a munkahelyemre furcsa szúrást érzek a mellkasomban, és alig kapok levegőt, és percekig rettegek, hogy elájulok.” 

„Már napokkal a havi értékelő értekezlet előtt gyomorgörcsöm van, ezt rendszeresen hányinger követi, alig tudom végezni a munkámat………”

„A főnököm jelenlétében gombócot érzek a torkomban, megnémulok, és egy hang sem jön ki a számon, ezután visszamegyek az íróasztalomhoz, és még legalább 20 percig alig bírok nyelni………”

Gyakran számolnak be nekem a hozzám fordulók erről, és ehhez hasonló tünetekről, amit a munkahelyükön észlelnek magukon. Elmondásuk szerint nem értik mi történik velük, tanácstalanok, rettegnek attól, hogy komoly betegségben szenvednek. Többségük el is ment már orvoshoz, aki elküldte őket több kivizsgálásra is, de jelentős eltéréseket nem találtak egészségi állapotukban, ami magyarázatot adott volna munkahelyükön rendszeresen fellépő panaszaikra. 

Az ilyen történetek nagyon gyakoriak napjainkban, egy hazai reprezentatív felmérés szerint ma Magyarországon a munkavállalók fele arról számol be, hogy egészségi állapotukkal nem elégedettek, gyakori testi panaszaik vannak munkavégzés közben, testi betegséget még sem tudtak diagnosztizálni náluk.

Akkor mi történik velünk, hogyan lehetséges az, hogy állítólag makkegészségesek vagyunk, és mégis aggasztó testi tüneteket észlelünk magunkon? Pszichoszomatikus betegségek, talán már hallottak is erről, de nem gondolták volna, hogy ez valóban létezik, és pont Önök is ettől fognak szenvedni. Mit is jelent ez valójában? Pszichés problémáinkat (félelem, harag, agresszió, düh, elégedetlenség, döntésképtelenség, bizonytalanság) szomatizáljuk, azaz testi tünetekbe jelenítjük meg életünkben. De hát nem is ezzel van a baj, merthogy mindenki szomatizál, ez teljesen természetes emberi működés, nincs is vele semmi baj, csak akkor, ha ezt használjuk olyan élethelyzetekben is megoldásként, amikor az nem adekvát, vagyis az adott szituációban nem eredményez megoldást. 

Több típusuk van a keletkezés mechanizmusa szerint, a két leggyakoribb:

1. A konverziós tünetképzéssel létrejövő pszichés zavar mechanizmusára a mélylélektan világított rá. A betegben valamilyen lelki konfliktus keletkezik, melynek feloldási kísérlete gyanánt szimbólum jellegű tünet jön létre. Ilyen módon bénulások, hányás, fájdalmak és érzékszervi funkciózavarok: vakság, süketség jöhetnek létre.

2. A funkcionális szindrómák (tünet együttesek) esetében a beteg feltűnő, diffúz, több szervet érintő, össze nem illő panaszokkal jelentkezik, melyek hátterében a leggondosabb kivizsgálás sem tud organikus eredetet feltárni. Rendszerint már az első vizsgálatkor világos, hogy komoly szervi baj nincs. A beteg könnyen megkapja a családtól és az egészségügytől, hogy " semmi baja", "csak nyavalyog". Ezek a folyton orvoshoz járó, nehéz, kellemetlen, az ellátórendszert idegesítő betegek, akiken a hagyományos szemléletű orvos képtelen segíteni, mivel lelki problémákhoz értő szakemberre van szükség.

.Mit lehet akkor kezdeni ezzel a helyzettel, ha már pont azok közt vagyunk, akik bár tudattalanul, akaratunk ellenére, de mégis a szomatizálást választjuk módszernek konfliktusaink és kríziseink lehetséges megoldására és ezzel szenvedést okozunk magunknak? Először is ne gondoljuk azt, hogy ezzel nincs mit tenni, és ezért nem veszünk tudomást a testi diszkomfortról, inkább együtt élünk vele. Ez a biztos út olyan krónikus testi betegségek kialakulásához néhány év múlva, mint a magas vérnyomás, pajzsmirigy betegségek, diabétesz stb. Ez a legnagyobb csapda, mert bár a tünetek jelentkezésekor még nincs organikus elváltozás, ami indokolná atünetek jelenlétét, lassan hozzászokunk a szenvedéshez, néhány év múlva a tünetmegteremti a betegségét, és akkor valóban komoly testi betegségek alakulhatnak ki.

Ezért nem érdemes halogatni, hogy pszichológiai tanácsért szakemberhezforduljunk. Ez egy pszichés működés, amin lehet változtatni, ha sikerül megtalálnunk közösen milyen helyzetekben használja a tanácskérő ezt a megküzdési technikát konfliktusai, krízisei lehetséges megoldására. Ezután újabb, az életére személyre szabottan alkalmazható megoldási technikák begyakorlására kerül sor a tanácsadáson, amit utána tesztelünk a tanácskérő életében. Testi egészségünk függ adekvát lelki működéseinktől, amit mindenki képes fejleszteni minden életkorban.Egyéb tünetek, melyek észlelésénél gondoljon pszichoszomatikus tünetképzésre, és ne csak testi betegségekre: gyomorproblémák, emésztési zavarok, vérnyomás kiugrások, szívproblémák, alvászavarok, álmatlanság, hajhullás, derékfájás, izomgörcsök, fülzúgás, hipochondria, hátfájás, izomgörcsök…..és még sorolhatnám….

Tarr-Nagy Mónika

A Susan Forward által említett Mérgező szülők kifejezés egy elég erős megfogalmazás. Sokan felháborítónak találják, mondván: hogyan lehet egy szülőt mérgezőnek hívni. Ennek a megfogalmazásnak, az én olvasatomban, a célja a figyelemfelhívás. Az én célom a tanácsadás során nem az ellenségeskedés vagy a győlöletkeltés hanem egy egészséges kapcsolat kialakítása a szülőkkel, mégpedig úgy, hogy a ( felnőtt) gyerekre oly káros destruktív viselkedés helyett egy újfajta, építő kapcsolatot igyekszem elősegíteni.

A destruktív szülői viselkedés egyik példája az irányítás. Óvatosnak hivják, ha a gyereket figyelmezteti a szülő, hogy télen vegyen sapkát, az úton nézzen körbe és hasonlók. A mérték, a szándék és az irányítás módja a mérvadó. Az irányítás akkor válik túlzóvá, ha ezeket a 20 évvel később is megteszi, amikor a gyerek már képes lenne ezeket maga eldönteni. Az óvás irreálissá válik. Ha akkor is visszafogja a cselekvésben, ha a gyerek már rég képes önmaga is felelősséget vállalni önmagáért. A szülő aggodalma és félelmei gyakran a gyerekre is átterjednek és megfosztja őket a felfedezéstől a szárnypróbálgatástól, a kísérletezgetéstől és így az önállóságtól.

Mit csinál ilyenkor a szülő? Egy ember három alapképességgel rendelkezik: tájékozódás, döntés, cselekvés. A szülő tájékozódik a gyerek helyett, dönt és csak a cselekvést hagyja meg a gyereknek utasítás formájában. Az így felnövő gyereknek nem lesz tapasztalata, hogy a saját helyzetét értékelje és maga hozza meg a döntéseit, ezért gyakran tehetetlenné, vagy dependensekké, függőkké válnak.

Mi motiválja az anyát? Elsősorban jót akar magának és a gyereknek. Óvni, megvédeni és kötődni hozzá. De aztán, ahogy a gyerek nővekszik és indulna ki a családi fészekből már terhessé válik ez a szoros kötelék neki. Ilyenkor dől el, hogy az anya kinek akar igazán jót. Hallottam olyat az egyik anyukától, hogy ha a fia felmegy Pestre és nem marad ott vele, ő kitagadja. Van olyan anyuka, aki naponta legalább tízszer telefonál a 36 éves lányának, tudni akar minden részletet az életéről és informálja a lányt a sajátjáról. A leggyakoribb, hogy az anyuka az új barátnőt vagy feleséget kritizálja, elmarasztalja, hiszen ő az, aki elszakítja a kisfiát az anyjától. Sok nő nem tudja letenni a kisgyerekes anyuka szerepét, nem akar magányos lenni, vagy a gyerek az élete értelme.

Mit tehet az irányító szülő mellett felnőtt ember? Gyakorolja a három alap képességét: tájékozódás, döntés cselekvés, mégpedig asszertív módon. Asszertivitás azt jelenti, hogy tisztában van vele, mik az igényei, azokat képes közölni és véghezvinni úgy, hogy ezzel nem tesz kárt másban. Irányító szülők szeretik konstruálni a gyerek helyett a valóságot, magyarul megmondani mi hogy van és mi legyen. Mindezt legtöbbször manipulatívan. Például: Kisfiam, az a lány nem neked való, én csak a javadat akarom. Ilyenkor a szülő tájékozódik és dönt a gyerek helyett és forszírozza, hogy a gyerek cselekedjen eszerint. Ilyenkor érdemes a gyereknek magának tájékozódnia és eldöntenie, hogy ez a lány neki való-e, és ezt közölni, felvállalva a szülő nemtetszését.

Ritka eset, de amikor egy szülő ismeri fel, hogy másképp kellene kötődni a gyerekhez, és eljön tanácsadásra, mindig kitörő örömmel fogadom, segítek neki felfedezni a viselkedése mozgatórugóit és az új kapcsolattartás lehetőségeit. A kezdeti panasz általában valami hasonló: a felnőtt gyerekem már évek óta nem beszél velem.

Röviden, az irányító szülő nagy mértékben tájékozódik és dönt a gyerek helyett, amit az elején direkt utasításokban, majd manipulációval szeretne ráerőszakolni a gyerekre, megfosztva ezzel az önállóságától és talpraesettségétől. Kezdetben talán óvó, de később talán a túlzott ragaszkodásból, az egyedülléttől való félelemtől vagy egyéb önző indittatásból. Minden kommunikációs és gondolkodási mód, ami az egyén önálló életének visszanyeréséhez kell, szerencsére tanulható.