dr. Lénárt Rita cikke 

Honnan tudjuk ránézésre egy másik emberről, hogy büszke, dühös vagy épp szégyenkezik? Hogyan tudjuk magunkat mások helyzetébe beleélni, miért érzünk fájdalmat, ha valakit a szemünk láttára szúrnak meg egy tűvel? Miért feszeng a főnök, amikor kirúg egy alkalmazottat és miért veszünk össze a házastársunkkal, amikor összeszerelünk egy IKEA szekrényt?

A válasz: mert empatikusak vagyunk.

De mi is az az empátia, és „mi okozza”?

Empátia az, hogy a másik által átélt fájdalom hatására a mi agyunkban is fájdalom-reakció játszódik le. Ha szorong, fél vagy éppen boldog, az érzéseit le tudjuk olvasni az arcáról és hatásukra ugyanazon agyi területeink aktiválódnak, mint neki.

Ezért pedig nem mások a felelősek, mint az agyban található úgynevezett tükörneuronok. Ezek olyan idegsejtek, melyek visszatükrözik saját agyunkban mások tevékenységét. Amikor például megfogunk valamit, agyunk egy bizonyos területén aktiválódnak az idegsejtek. Ha látjuk, hogy valaki más fog meg valamit, ugyanezen terület tükörneuronjai aktiválódnak.

Igaz ez a motoros tevékenységek végzésén kívül érzelmekre, valamint fájdalom átélésére is. Azok, akik nem mutatnak fájdalomreakciót valaki más fájdalmának látványára, jó eséllyel pszichopaták és már gyerekként szadista magatartást tanusítottak.

A szociális fájdalom átélésének képessége bíztat minket arra, hogy egy fájdalmas igazságot inkább egy harmadik személynek, és ne egy olyannak mondjuk el, aki empátiát kelt bennünk. Átérezve a fájdalmát ezzel gyakorlatilag magunknak adnánk egy pofont.
Az empátiaára való képesség azonban néha meg is nehezíti az életünket:
Amikor a főnök elbocsát egy beosztottat, kénytelen félretenni az együttérzését, hogy racionális döntést tudjon hozni. És bizony IKEA szekrény szerelése közben sem vesznénk össze, ha kevésbé lennénk empatikusak. Ez esetben az empátia azt jelenti, hogy amikor látjuk, hogy valaki hibázik, ugyanaz az agyterületünk aktiválódik, mint mikor mi magunk hibázunk. Hibáinkra pedig sokszor ingerültem reagálunk. Minden körülmény adott tehát, hogy kicsússzon a szánkon: „Jajj, ne bénázz már annyit!”
Nagyon nehéz lenne azonban az életünk tükörneuronok nélkül. Ebben a helyzetben vannak az autisták. Nem ismerik fel az arcokra kiülő érzelmeket, nem tudják értelmezni a szociális helyzeteket, a társadalmi érintkezés szabályait kénytelenek betanulni, mint egy színdarabot.
Ezeknek a sejteknek köszönhetjük tehát, hogy megérezzük mások motivációit, az ő segítségükkel tudunk ösztönösen jól érintkezni barátainkkal vagy munkatársainkkal.