A szakítással járó fájdalmat sokszor úgy írjuk le, hogy meghasad a szívünk. A nyelvünk érzékletesen fejezi ki, hogy nem csak a lelkünk, de a testünk is megsínyli, ha el kell válnunk szerelmünktől. Ezt támasztja alá Helen Fisher és munkatársainak fMRI vizsgálata, akik azt találták, hogy a szakítás hatására olyan neurológiai folyamatok indulnak be az agyunkban, mint amikor a kemény drogfüggőktől megvonják a használt szereket. Ez a megvonási tünet pedig számtalan fizikai tünetet eredményez, köztük a „szív meghasadására” emlékeztető mellkasi fájdalmat.

Bár a szakítással járó fájdalmat nem lehet, és nem is szabad megspórolni, sokat tehetünk azért, hogy a fájdalom csak addig tartson, amíg muszáj. Íme 12 nagyon fontos szabály, aminek betartásával nem csak a szakításunkkal járó fájdalmat csökkenthetjük, de megkímélhetjük magunkat számos egyéb negatív érzelemtől, mint a bűntudat, a magány érzése és a visszavágyódástól, ami miatt sokszor a szakítások akár éveken át is elhúzódhatnak.

1. Vállalj teljes felelősséget a szakításért!

Szakítani mindig nehéz, sokszor percekre, órákra erősnek érezzük magunkat, feltüzeljük magunkat, hogy „na, most végre megteszem, amit muszáj”, aztán végül elfogy bátorságunk, elodázzuk a döntést, vele pedig a szakítást. Sokszor látom azt is, hogy valaki belekezd a szakításba, aztán visszatáncol, mondván: ő itt van nekem, és talán még megjavíthatjuk a kapcsolatot – akár tízszer, százszor. Megint más klienseimtől azt látom, hogy inkább kikényszerítenék ellenséges viselkedésükkel a partnerükből a szakítást, minthogy ők maguk legyenek nyíltak. Ha ezeket az utakat járjuk, nem csak a partnerünket, de önmagunkat is becsapjuk. Fontos, hogy mindig álljunk ki amellett, hogy a szakítás a mi döntésünk is, és ezért vállaljuk is a felelősséget, hiszen ez a nyíltság az elkövetkezendő kapcsolatainkat is jobbá teszi.

2. Csak és kizárólag szemtől szemben szakítsunk!

Talán ez a legnehezebb, hiszen rengetegszer tapasztalom, hogy levélben, barátok, közös ismerősök bevonásával, trükkös módon közlik partnerükkel, hogy véget szeretnének vetni kapcsolatuknak. Számos pszichológiai vizsgálat, terápiás tapasztalatok tömkelege bizonyítja, hogy az embereknek szükségük van a lezárás élményére. Amennyiben ez nem történik meg, a személy álmodozni fog, nem tudja elengedni a másikat, és ez hosszú távon komoly bonyodalmakhoz vezethet. Ha együtt vagyunk valakivel, akkor a szakításban még egyszer utoljára vele kell lennünk. Tegyük ezt a jó pillanatokért, a másikért, hogy könnyebben tudjon menni, de legfőképpen magunkért, hogy mi magunk is nyíltan le tudjuk zárni a kapcsolatot.

3. Soha ne alázzuk meg a másikat, és magunkat sem!

A szakítás sokszor hangos történés, van, hogy nagy perpatvarral jár. Ilyenkor olyanokat vághatunk a másik fejéhez, amit ott komolyan gondolunk, majd később megbánunk. Bár az őszinteség nagyon fontos, soha nem szabad a másikat megaláznunk, ahogy a saját megalázásunkat sem szabad szó nélkül hagynunk!

4. Legyünk őszinték!

Lássuk be, sokszor a szakítás igazi okát a legnehezebb kimondani. Akkor úgy gondoljuk, hogy könnyebb kicsit füllenteni, például azt mondani: „nem vagyok elég jó hozzád”. Valójában azonban sokat ártunk magunknak és a másiknak is az ilyen őszintétlenséggel. A legjobb, ha őszintén elmondjuk, hogy mire vágytunk, és mit nem kaptunk meg. Ne hozzuk fel, hogy ki hol hibázott, ne bántsuk meg a másikat, de abban mindenképp legyünk őszinték, hogy miként éreztük magunkat, és mire vágytunk volna. Ezzel nem csak magunknak teszünk jót, hanem a másik fél sem érzi magát átverve, hiszen lássuk be: a kamu szakítós szövegeket senki nem hiszi el igazán, csak a szakítás pillanatában egyszerű megoldásnak tűnik.

5. Hagyjuk a kliséket!

Tiszteljük magunkat és a másikat annyira, hogy a klisék helyett a valós érzelmeinkről beszéljünk! „Nem vagyok elég jó hozzád” „Nem egymásnak teremtett a sors” stb. mind-mind olyan kis hazugság, ami hosszú távon visszaüthet. Fontos azonban, hogy ha azt feltételezzük, hogy a párunk haraggal válaszolna az őszinte szavakra, célszerű inkább tárgyilagosnak maradni, és kerülni a magyarázkodást.

6. Ne vesézzük ki pontról pontra, hol esett szét a kapcsolat!

Eddigi praxisomban, magánéleti példákban egy kezemen meg tudom számolni, hogy egy ilyen higgadt elemzés során mikor értettek egyet a felek. Sok esetben egy ilyen beszélgetés alkudozásba, és/vagy haragos tányércsapkodásba torkollik. Ráadásul ilyenkor az egyik fél még meg is győzheti a másikat a maradásról. Legyünk tehát határozottak, őszinték, de ne menjünk bele alkukba, és ne vesézzük ki a történéseket túlságosan. A kivesézés majd a szakítás után a barátokkal úgy is meg fog történni, ám ott legalább biztosan megértést kapunk.

7. Ha szakítunk, az legyen szakítás! ​Az egyik legrosszabb dolog, amit tehetünk, ha a szakítás után találkozgatunk volt szerelmünkkel. Ezt számos kliensemtől hallom. Különösen ártalmas szokott lenni, ha a „legyünk csak barátok” ígéret mentén rendszeresen találkozgat a két személy. Ilyenkor általában egyik fél sem tudott lemondani a másikról, tehát vagy valójában nem is akartak szakítani, vagy pedig nem elég határozottak ahhoz, hogy tartsák magukat eredeti elképzelésükhöz. A „legyünk csak barátok” megoldást akkor is alkalmazzák, ha a szakítással járó bűntudatot akarják csökkenteni, hiszen vannak olyan kapcsolatok, ahol egyik fél sem tett semmi elítélhetőt, még sem fenntartható a kapcsolat. A legjobb ilyenkor, ha valóban nincs találkozás.

8. A szakításkor szánjunk időt a jó dolgok felidézésére! ​

Talán meglepő, de a jó szakítás egyik legfontosabb ismérve, hogy reálisan tudjuk értékelni a másikat és a kapcsolatot. Ebbe mindenképpen beletartozik az is, hogy a jó dolgokra emlékezzünk, hiszen minden kapcsolat egy egyszeri, csodálatos (vagy talán kevésbé csodálatos) találkozása két embernek, amiből sok jó is kisülhet – még akkor is, ha nem tart örökké. A jó dolgok felemlegetése megerősíti a másikat (és önmagunkat is) abban, hogy a szakítás nem indulatból történik, hanem megfontolt, valóban józan döntés eredménye, ráadásul mindkét fél megélheti saját fontosságát, értékességét.

9. Soha ne alkudozzunk a másikkal! ​

A szakításban az a rossz, hogy általában az egyik fél (aki szakítani akar) felkészül rá, a másikat pedig sokszor meglepetésként éri. Ekkor a meglepett fél még talán mindig szerelmes a szakítani vágyóba, és természetszerűleg elkezdi elkerülni a katasztrófát: pl. alkudozással. „Csak még egy esély” „Megváltozik minden” stb. Az ilyen alkudozás nem csak megalázó, de mindkét fél számára káros, hiszen a szimmetrikus kapcsolatból egy olyan együttléthez vezet, ahol az egyik félnek kapaszkodnia kell, a másik pedig elbírálja. Ne feledjük, ha valóban szakítani akarunk, akkor az legyen szakítás: ne keressük, ne válaszoljunk utána, ne próbáljunk meg „csak barátok lenni”.

10. Ne démonizáljuk a párunkat,… ​

Azon túl, hogy felesleges, a bosszú forralása a saját lelki életünkre is rossz hatással van, a legtöbb esetben súlyosan visszaüt. A démonizálás helyett örüljünk annak, hogy vége, és hogy esélyt kaptunk egy új, jobb döntés meghozatalára!

11. …de a fájdalmunkat se fojtsuk el! ​

Vannak kapcsolatok, amik könnyen megszakíthatóak, vannak, amik nehezen. Több kliensem számolt be arról, hogy akár hónapokkal, esetleg évekkel a szakítás után is rendszeresen gondol volt párjára, általában vágyakozással vegyes szomorúsággal. Nagyon fontos, hogy ezeket az érzéseket soha ne fojtsuk el! Keressük fel barátainkat, egy pohár bor mellett beszéljük ki ezeket. Ilyenkor arra fókuszáljunk, hogy a volt párunk mit jelentett a számunkra, miért is lenne jó nekünk, hogy velünk legyen újra. Ezzel rájövünk saját vágyainkra, és arra is, hogy ezek nem csak egy emberrel teljesíthetőek be, hanem mással is.

12. Higgyünk abban, hogy nem csak egy ember van a világon, aki őszintén szerethetett bennünket! ​

A szerelemmel sokszor az jár, hogy a szeretett személyre úgy gondolunk, mint az egyetlenre a világon, aki viszont szeret bennünket. Ez az érzés sok szempontból ideális, ám szakításkor kénytelenek vagyunk megkérdőjelezni azt. Ilyenkor, ha nem tudjuk elengedni a másikat, azt gondolhatjuk, hogy nekünk már soha nem jut ilyen jó, mint amilyen vele volt. A rövid válasz erre, hogy „dehogynem”, ám ez a legkevésbé sem megnyugtató. A valóság véleményem szerint kétarcú: egyfelől igaz, pont olyan, mint vele soha többé nem lesz, mert két ember egysége egyszeri és megismételhetetlen. Másfelől pedig – és talán ez sokkal fontosabb – hamis, hiszen pontosan az előbb leírtak miatt, minden új kapcsolat teljesen meglepő, nem várt okok miatt lehet csodálatos. Adjunk esélyt másoknak, és legfőképpen: önmagunknak, hogy az újat, és talán ez által, a jobbat megtapasztalhassuk!