Napjainkban óriási hangsúlyt helyezünk a külsőségekre, köztük a testünkre, kinézetünkre. Az Interneten számtalan fogyókúra, edzésterv található, amely gyors és hatékony megoldást ígér. Sokan ezekre ferde szemmel tekintenek, de talán abban egyetértés van, hogy a gyors és hatékony pszichológiai tanácsokat szinte mindenki fenntartással fogadja. Ebben a cikkben mégis egy olyan, talán manapság egyre inkább feledésbe merülő technikát mutatok be röviden, ami azt ígéri, napi 10 perc ráfordítással, sokkal jobb döntéseket hozhatunk, sokkal hatékonyabban élhetjük életünket, és végső soron boldogabbak lehetünk.
Az 1950-es években a pszichoterápia javarészt hosszú, évekig tartó, sokszor kevés sikerrel járó folyamat volt. Egyre inkább megnőtt arra az igény, hogy gyors, a kliensek számára könnyen alkalmazható és hatékony technikákat alkalmazzunk. Erre a kérdésre az egyik első igazán sikeres megoldás Albert Ellistől származott, aki szerint az emberi gondok túlnyomó többsége tizenkét alapvető tévhitből vagy gondolkodási hibából származik. Lássunk néhány nagyon gyakori példát:
„Muszáj, hogy szeressenek és elfogadjanak minden cselekedetemért”
Tény, hogy mindnyájan arra vágyunk, szeressenek minket a számunkra jelentős emberek. Fontos tudnunk, hogy ezt lehetetlen minden pillanatban megvalósítani. Sok klienstől látom, hogy a végletekig elmegy annak érdekében, hogy másoknak megfeleljen, mert azt gondolja, ez az egyetlen út ahhoz, hogy szeressék. A valóságban azonban aki folyamatosan meg akar felelni mások igényeinek nem egyszerűen elveszíti önmagát, hanem egyre kevésbé válik szerethetővé, hiszen az emberek általában nem önmaguk tükröződését szeretnék látni a másikban, hanem egy másik önálló egyént, akivel kapcsolatban lehetnek.
„Ha nem tudok mindent kontrollálni az életemben, borzalmas dolgok fognak történni”
Bizonyára az Olvasó is ismer olyan embereket, akik az életük minden mozzanatát meg akarják tervezni, akik képtelenek „lazák” maradni, vagy „sodródni az árral”. Az ilyen mentalitás nem egyszerűen egy alapvető bizalmatlanságról árulkodik a világgal és másokkal szemben, hanem az ilyen személy az élet számtalan örömétől megfosztja magát. Aki folyamatosan merev szabályok szerint él, nem ad esélyt a környezetének, hogy jót tegyen vele.
„Egyszerűbb kibújni a felelősség alól, mint felvállalni azt”
A felelősségvállalásnak hazánkban meglehetősen szerény kultúrája van, ám a felelősség kerülése sokkal több hátránnyal jár, mint elsőre gondolnánk. Az, aki soha nem látja be tévedéseit, megbízhatatlan embernek tűnik, pökhendinek láthatják, végső soron pontosan azt a bizalmatlanságot éri el, amit a hibájának beismerésével próbál elkerülni. A felelősség nem csak a hibák beismeréséről szól, hanem arról is, hogy a saját vágyainkért hajlandóak vagyunk kiállni, esetleg küzdeni. Ennek elmulasztásának egyenes következménye, hogy nem a saját életünket, hanem más életét (a társadalmi elvárások, szüleink, párunk stb.) fogjuk élni.
A listát lehetne még tovább folytatni, ehelyett azonban Ellis ajánlásaira térnék rá. Van ugyanis négy kérdés, melyre, ha őszintén válaszolunk minden kényes helyzet, döntés előtt, sokat teszünk azért, hogy a gondolkodási hibákat megakadályozzuk. Ez mindösszesen 10 percet vesz igénybe. A példa kedvéért vegyük azt a hétköznapi esetet, amikor állásinterjúra kell mennünk, és borzasztóan rettegünk attól, hogy felsülünk, de az alábbi kérdések az élet szinte minden kihívására alkalmazhatóak.
1) Van bármi racionális alapja annak, hogy fel fogok sülni?
Egy félelemmel teli ember rögtön rávágja: persze, hiszen hány barátomtól hallottam már, hányszor kerültem már kellemetlen helyzetbe stb.. Fontos azonban, hogy ilyenkor – hacsak valóban nem voltunk már legalább húsz állásinterjún, ahol mindig pontosan ugyanúgy sültünk fel – két gondolkodási hibát követünk el: csak a negatívum következményt tartjuk elképzelhetőnek (biztosan felsülök), és túláltalánosítunk (korábbi, mások által elmesélt, vagy éppen velünk megtörtént, de nem pontosan ugyanilyen helyzetből következtetünk arra, hogy felsülünk). Legyünk őszinték: hány állás interjún voltunk már? Mindig ugyanúgy viselkedtünk? Mindig ugyanaz az ember interjúztatott? Mindig ugyanahhoz a céghez mentünk? A válasz ezekre általában „nem”, hiszen minden interjú egy új esély, új lehetőség.
2) Van bizonyítékunk arra, hogy most nem fogok felsülni?
A siker érdekében nem elég elhessegetnünk a negatív előítéleteinket magunkkal és a helyzettel szemben, hanem a belső erőforrásainkra is rá kell tudnunk tekinteni. Ilyenkor érdemes sorra venni azokat a hasonló helyzeteket, amikor sikeresek voltunk. Pl. emlékezzünk arra, amikor kiválóan feleltünk a nyelvvizsgán, ahol szintén idegenek voltak, vagy amikor dicséretet kaptunk korábbi főnökünktől, hogy jól végezzük a munkánkat, vagy idézzük fel, hogy más helyzetekben mennyire jól ki tudjuk beszélni magunkat, tehát most is lehetséges, hogy sikerülni fog. A sikereink és erőforrásaink felidézése, és tudatosítása segít, hogy ne csak negatív fényben lássuk a ránk nehezedő terhet.
3) Mi a legrosszabb, ami történhet?
A legrosszabb dolog, hogy felsülhetek? Lehetséges, de mit is jelent ez valójában? Felsülök pár idegen ember előtt, akikkel soha többé nem fogok találkozni. Ettől rosszabb ember leszek? Hány cég van még, ahol újra próbálkozhatok? Vagy a felsülés önmagam előtti felsülést jelent?
Fontos, hogy a fenti kérdés nem egyszerűen a lehetséges csalódások elbagatellizálását szolgálja, hanem segít abban, hogy reálisan lássuk, mit is kockáztatunk. Számtalan esetben tapasztalom, hogy az esetleges kockázatok végiggondolatlansága okozza, hogy inkább meg se próbálunk előre lépni, holott a valós veszély jóval kisebb.
4) Mi a legjobb, ami történhet?
Kezdő pszichológusként sokszor meglepetésként ért, hogy sok kliensem nem is a kudarcoktól fél igazán, hanem a sikertől. Ma már tudom, hogy a siker legalább annyira félelmetes tud lenni, mint a felsülés. Ha a siker felkészületlenül ér minket, gyakran nagyobb kalamajkát okoz, mint ha bele se fogtunk volna valamibe. Ráadásul a siker felelősséggel is jár, hiszen ha összejön az állásom, többé nem mondhatom, hogy nekem semmi nem sikerül, nem bújhatok a szüleim mögé, hogy nem tudok elköltözni, hiszen nincs pénzem, nem hivatkozhatok többé a páromnak arra, hogy most még azért nem akarok gyereket vállalni, mert nincs meg az anyagi biztonságunk. Sok esetben a valós vágyainkhoz ez a kérdés vezet el minket a leginkább, hiszen itt derül ki, hogy nem a munkavállalás a gond, hanem valami egészen más.
A fenti kérdések rendszeres megválaszolása nem több, mint napi 10 perc, ám a jutalmunk egy tudatosabb, sikeresebb, boldogabb élet, amelyért bátran tudunk felelősséget vállalni.
