Szakemberek már az ezredfordulón felhívták a figyelmet arra, hogy a civilizált, modern társadalmakban a felnőttkor egyre későbbre tolódik. Az új jelenség kutatása nyomán született meg egy új fogalom, mely egy új fejlődéslélektani szakaszt hivatott elkülöníteni. Ez a fogalom az emerging adulthood (magyarul talán feltörekvő felnőttkornak fordíthatnánk – ez a szakasz nem felel meg a serdülőkornak, és a fiatal felnőttkornak sem, valahol a kettő között van). A témában a legismertebb kutatásokat Jeffrey Arnett és munkatársai végezték, akik többször egészen érdekes eredményekre jutottak.

Annak, hogy a felnőtté válás milyen okból tolódik ki egyre inkább, számos oka van, szociológiai, demográfiai és pszichológiai egyaránt. A fejlett társadalmakban a fiatalok jelentős része hosszú ideig koptatja az iskolapadot, később kezd el pénzt keresni, így később képes függetlenné válni a szülőktől. Magyarországon a függetlenedést nehezíti a munkavállalás nehézkessége, illetve az alacsony bérek. Míg nyugaton a függetlenedést a szülők anyagilag is elő tudják mozdítani, addig hazánkban a szülők jóval kisebb arányban képesek ilyen módon segíteni gyermeküknek, gyermekeiknek.

A kutatások szerint erre a szakaszra a folyamatos identitáskeresés jellemző. Nem ritka az extrém, felelőtlen életvezetés: pl. ebben a korosztályban a legmagasabb az alkoholfogyasztás legveszélyesebb formája, amikor alkalmanként rendkívül nagymennyiségű alkoholt fogyasztunk. A fentebb említett főleg demográfiai és szociológiai okok ágyaznak meg olyan pszichológiai következményeknek, melyek tovább nehezítik a függetlenedést. A fiatalok napjainkban egyre kevésbé tudják megélni hatékonyságukat, jelentőségüket, súlyukat a társadalomban. Sok szakmában rendkívül sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki igazán jelentős munkát tudjon végezni, és ezen nem segítenek a multinacionális cégek adta magasabb fizetések, hiszen ott még inkább azt éli meg az ember, hogy csak egy kis fogaskerék a gépezetben. Korábban, amikor az emberek többsége 18-20 évesen házasodott, gyermeket vállalt, ha szakmailag nem is, de abban mindenképpen megélhette hatékonyságát, függetlenségét, hogy saját családja van. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon, különösen vidéken, számtalan helyen volt szokás, hogy több generáció élt egy fedél alatt, ugyanakkor az akkori társadalmi- és családmodell szerint ez teljesen normális volt, ráadásul a család fennmaradásának érdekében mindenkinek komolyan ki kellett vennie a részét a ház körüli munkából. Ma azonban a sikeresnek mondható élet egyik legfontosabb pontja, hogy valaki önállóan fenn tudjon maradni, a családok pedig a gyermek munkája nélkül is sokszor képesek fennmaradni.

A fiatalok tehát lelkük mélyén talán mennének otthonról, ám az eddig leírtak egy meglehetősen ellentmondásos helyzetet teremtenek. Ezt az ellentmondást számos fiatal (20-28 év közötti) kliensemnél újra és újra felfedeztem. Ha megkérdezzük ezeket az embereket, hogy szeretnének-e függetlenedni, szinte mind azonnal rávágja, hogy igen. Sokszor azonban a tettek mást mondanak, mint amit szóban kifejeznek, ugyanis, ne legyenek kétségeink: ha mindent egybevetünk, nem is olyan rossz mamahotelben leélni az életünket. Mindig lesz mosott ruha, minimális a saját felelősségem az életem felett, nem kell olyan „ostobaságokra” költenem, mint a gázszámla, ahogy azon sem kell gondolkodnom, hogy mit teszek, ha éppen nincs munkám, és nem tudok ételt venni magamnak. Mindezek mellett azonban, minél közelebb vannak a szülők és a „gyermek” egy fedél alatt (azaz minél kisebb tér jut egy-egy főre), annál rosszabbnak éli meg a fiatal felnőtt gyerek a szülővel való kapcsolatát, s ezt a naív megfigyelést több kutatás alá is támasztotta.

Véleményem szerint a legfőbb probléma a saját képességekben való bizonytalanság, ami talán minden korban, minden generációban jellemző volt, ám ez nem jelenti azt, hogy ma ne kellene foglalkoznunk vele. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mennyire felvillanyoz bennünket, ha a munkahelyünkön valamit meg tudtunk oldani, vagy ha gyermekünk jó jegyet hoz haza: az ilyen élmények nélkül szinte lehetetlen nem bizonytalannak lennünk magunkban. Több kliensemnél tapasztaltam, hogy a legfőbb problémát a teljesítmény és az elismertség hiánya okozza, s ezt az élményt kerülőutakon próbálják megszerezni. Nem ritka például, hogy valaki a párkapcsolatában folyamatosan olyat tesz, aminek a következménye egy jó nagy balhé: pl. modortalanul viselkedik társaságban. Olyan barátot vagy barátnőt választ maga mellé, aki alapvetően meg akarja határozni, hogy milyen társaságba lehet menni, hogyan kell viselkedni, mit szabad, és mit nem. Amikor viszont a modortalanságról kérdezzük, alig tudja leplezni büszkeségét, hogy milyen vicces csínyt követett el. Ez a viselkedés szépen rímel arra a sokszor infantilis vágyra, hogy a körülöttünk levő dolgokat kontrolláljuk, befolyásoljuk, de közben szükségünk van arra, hogy legyen felettünk (vagy mellettünk) valaki, aki szigorú elvrendszer alapján elbírálja döntésünket. Ismerős helyzet? Pont, mint a szülő-gyermek kapcsolat.

Megint más kliensem a videojátékokban kereste a megoldást. Úgy érezte, hogy az életével nem halad előre, nincs kézzelfogható teljesítménye, és ezért fordult a játékokhoz, ahol mesés kalandokat, fantasztikus eredményeket érhet el. A gond ezzel a megoldással – sok más egyéb mellett – az, hogy ezek a tapasztalatok nem elég valóságosak, nincs kellő társas súlyuk. A klántársaim lehet, hogy büszkék lesznek rám, mert én vagyok a legpontosabban célzó katona az osztagban, ezt a sikerélményt rendkívül nehéz átmenteni a való életbe.
A bejegyzésem elején említett demográfiai és szociokulturális okokkal nehéz mit kezdeni egy egyéni tanácsadási munkában. Ez koránt sem jelenti azt, hogy nincs kiút! Kedves szülők, ha úgy látják, huszonéves gyermekük bolyong a nagyvilágban, illenek rá az eddig elmondottak, fontolják meg, hogy nagyobb szerepet, felelősséget adjanak neki a család életében. Vonják be a család ügyeibe, kérjék ki a véleményét, bízzanak jelentőségteljes feladatokat rá. A szemét levitelére való kötelezés nem minősül ennek, ugyanakkor az értelmes eszmecserébe való bevonás a család nyaralását illetően már közelít ahhoz, ami elősegíti, hogy a még otthon élő fiatal felnőtt valóban autonómnak, döntéshozatalra képesnek érezhesse magát. Kedves otthon élő fiatalok, ha úgy érzitek rátok jellemzőek az eddigiek, hallgassatok a vágyaitokra, és minél több helyzetben próbáljátok ki magatokat, hogy ráismerjetek arra, miben tudjátok saját hatékonyságotokat megélni. A folyamat talán hosszadalmas lesz, de a befektetett energia biztosan megtérül.

„Tudja, már nincs saját életem, sehová nem járok évek óta egyedül, mindenhová el kell kísérnie valakinek, mert rettegek egy újabb rohamtól, azt hiszem abba belehalnék…..”
„Nem köti le semmi a figyelmemet, nem tudok semmire sem koncentrálni, naponta 20-25 ször is mérem a pulzusomat, minden pillanatban figyelek nehogy rosszul legyek, állandó félelemben élek attól, hogy munka közben rosszul leszek.

Az érintettek így mesélnek pánikbetegségükről, ami az egyik leggyakoribb szorongásos lelki betegség ma Magyarországon, az ebben szenvedők számát megbecsülni sem tudjuk, de a rendelőben megjelent páciensek egy negyede érintett ebben a kórformában. …És ők csak azok, akik már segítséget kértek .
A betegség egyik pillanatról a másikra jelent meg az életükben, és hosszú hónapok, vagy évek óta fogságban tartja őket. Az állandó rettegés a rohamoktól mentális börtönben tartja a pácienst, élete beszűkül, és örömtelenné válik, és azt gondolja ez ellen nem tud tenni semmit sem.

A fizikai állapot folyamatos ellenőrzése kerül a mindennapi tevékenységek középpontjába, pulzus mérése naponta akár 25-30-szor, a légzés számlálása, a testi tünetek felnagyítása, és téves értelmezése, mely mindenképpen a súlyos testi betegség képzetét erősíti meg bennük. Ekkor elkezdődik a testi kivizsgálások sorozata, sok páciens köteg negatív lelettel érkezik a rendelőbe, és szorongva próbálja elhitetni a terapeutával, hogy az orvosok tévednek, ő bizonyosan súlyos beteg, mert egyébként hogyan élhetne át olyan tüneteket, amibe majdnem belehal…….
És a tünetek valóban súlyosak, sokszor elviselhetetlenek, bár nem szervi eredetűek, amit a kivizsgálások egyértelműen igazolnak. Jelentkezhet szédülés, palpitáció, mellkasi diszkomfort, hasi diszkomfort, ájulás érzése, fuldoklás, ezeket a tüneteket negatív automatikus gondolatok kísérik , meg fogok halni, senki sem fog segíteni, ez így már nem élet, teljesen kiszolgáltatott vagyok, és érzelmileg a szorongás, elhagyatottság, kiszolgáltatottság, halálfélelem érzése jelenik meg ezekkel egy időben. Elég akár egyetlen roham, vagy rohamszerű élmény és a páciens élete azonnal megváltozik, szorongásai megoldásaként elkerülő viselkedési sémákat épít be életébe, aminek célja a következő lehetséges roham kivédése, ami bármikor, és bárhol bekövetkezhet. A pszichés ördögi kör beindult, az elkerülő viselkedés (nem utazom tömegközlekedéssel, nem járok szórakozóhelyre, nem maradok otthon egyedül stb.)stabilizálódik, a testi tünetek kontrolálása folyamatos rutinszerű tevékenységgé válik, ennek következtében minden testi történés gyanússá válik, és egy lehetséges roham előjeleként értelmezhető a páciens számára.
A környezet kétféleképpen reagálhat. Vagy együttműködő, és segít az elkerülő viselkedési sémák hosszú távú fennmaradásában, vagy elutasító egy idő után, azt gondolja a páciens csak beképzeli a tüneteket, ezek nem valódiak, csak megjátssza őket Az érintett egy idő után bezárkózik segítői börtönébe, vagy teljesen elszigetelődik, élő kapcsolatai sok esetben hasonló pánikbeteg ismerősei telefonos beszélgetéseire korlátozódik. .Egyik esetben sem tudnak a közelállók segíteni a probléma megoldásában, mindenképpen szakember segítségére van szükség.

A hűtlenség témája gondolom mindenkinek ismerős. Talán azért, mert szinte mindenki átélte már valamilyen formában, ha más nem, hallott róla. És valóban a kutatások szerint egyre több a hűtlenség: amerikai felmérések szerint a huszonéves, házasságban levők 30-60%-a csalta meg társát, ráadásul ez a szám közel duplájára nőtt az elmúlt huszonöt évben. Talán még érdekesebb, hogy a megcsalók közel fele arról számolt be: alapvetően nem él rossz házasságban, párkapcsolatával elégedett, mégis megcsalta partnerét. Ráadásul azt a sztereotípiát is elfelejthetjük, hogy a megcsalás főleg a férfiakra jellemző, hiszen az imént említett százalékos arány amerikai kertvárosi háziasszonyokra (is) vonatkozik.

Sokan úgy érvelnek, hogy a modern kapcsolatok nyitottak, az ósdi, monogám erkölcsi normáktól mentesek, felvilágosultak. Ez a gondolat a pszichológiától sem állt távol, hiszen már maga Freud is szorgalmazta több előadásában, hogy a neurózisokra a házastársi hűtlenség az egyik legjobb gyógyír. Az ilyen és ehhez hasonló féligazságokat felkapva hirdetik tehát sokan, hogy a monogámia kora leáldozott, és tulajdonképpen az a bolond, aki nem kalandosan éli az életét.

Az ilyen diskurzusok általában a testiséggel foglalkoznak, azaz azzal, hogy szabad-e párkapcsolatban, házasságban mással szexszelni. Tény, hogy a szex az egyik legerősebb formája két ember intim kapcsolatának, így a megcsalást sokan azzal azonosítják, ha nem a hivatalos házastársával/párjával szexszel valaki. A valóságban azonban – és ezt számtalan kutatás is alátámasztja – kapcsolatról kapcsolatra mást jelenthet. Vannak olyan kapcsolatok, amelyekben a szabadság oly’ mértékű, hogy tulajdonképpen mindkét fél szabadon kereshet alkalmi szexpartnert. Máshol már az is hűtlenségnek számít, ha az egyik fél tovább legelteti a szemét egy idegenen, mint amennyire a partnere azt kívánatosnak tartaná. Mint az életben mindenben, e két extremitás között érdemes a hűséget, hűtlenséget belőni.

Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb megállapításig: hűtlenség az, amit a pár tagjai hűtlenségnek élnek meg. A megcsalás általában bűntudattal jár. A bűntudat hatására a megcsaló szeretné megvédeni saját magát, ezért legszívesebben nem vallja be, hazudik az esetről. Mindeközben pedig felmentő példákat keres a környezetéből, sőt akár olyan filozófiai magyarázatokkal is áltathatja magát, mint a fent említett „monogám kapcsolatok korának vége” szlogen. A bűntudat ebben az esetben nem a testiségnek szól, hanem sokkal inkább annak, hogy becsapott egy olyan személyt, akivel másban egyeztek meg. A hűtlenségben az a legrosszabb, hogy becsaptunk valakit, aki közel állt hozzánk, emiatt pedig megsértjük a saját magunkkal szemben támasztott elvárásokat: nevezetesen, hogy becsületes, őszinte, megbízható, korrekt emberek vagyunk. Éppen emiatt soha nem az az igazán fontos milyen módon hűtlen valaki, hanem az, hogy ezzel becsapott-e valakit vagy sem.

Mindenféle kapcsolatra, legyen az baráti, családi stb. igaz, hogy bizalmi alapon működik. A párkapcsolatra ez a megállapítás fokozottan érvényes: egy jól működő kapcsolatban mindkét fél bízik és támaszkodik a másikra, ez a bizalom pedig nem játék. A megcsalásnak nagyon súlyos pszichés következményei lehetnek: a megcsalt személy elveszítheti saját és másokkal szembeni bizalmát, így a későbbiekben nehezebben lesz képes kapcsolatot kialakítani, önértékelése hatalmas pofont kap, emiatt nem csak a kapcsolati életben, hanem az élet minden területén sikertelenebbé, visszahúzódóbbá válhat. A megcsalt nőkre és férfiakra egyaránt jellemző, hogy elégedetlenekké válhatnak önmagukkal és a kinézetükkel. Ne legyenek illúzióink, a megcsaló sem jár sokkal jobban, mert bár enged az itt és most kialakuló vágyának, kutatások szerint a megcsalásra hajlamosak sokkal kockázatosabban élik az életüket, sokkal nagyobb arányban szexszelnek védekezés nélkül, és jóval nagyobb eséllyel válnak érzelmileg elszigeteltté.

Amikor az egyik fél már nem szereti a másikat, és legszívesebben menekülne a kapcsolatból, megcsalás sokszor ürügy a szakításra. Vannak, akik arra várnak, hogy a párjuk kövessen el valamit, ezért passzív-agresszív módon kihozzák a másikból a hűtlenséget, vagy más szakításra, válásra okot adó ballépést. Fontos, hogy ilyenkor is – mint az életben sokszor – az egyenes út a legkönnyebb hosszú távon, még akkor is, ha rövidtávon borzasztóan nehéznek tűnik. A hűtlenség se nekünk, se a párunknak nem jó, az őszinteség, még ha fájdalmas is, sokkal kifizetődőbb, sőt egy igazán őszinte, kölcsönösségen alapuló párkapcsolatban a hűtlenség, mint olyan fel se merül, hiszen mindkét fél tisztában van a másik érzelmeivel.

Számos kliensem (férfi és nő) számol be arról, hogy megcsalták. Volt olyan, aki kifejezetten azért keresett fel, mert a megcsalása óta képtelen nyitni az új kapcsolatok felé, önmagát értéktelennek, csúfnak, a többi férfit pedig megbízhatatlannak látta, olyanoknak, akiknek egyetlen céljuk a másik kihasználása. Egy nőiességében/férfiasságában megtépázott emberrel a munkám lényege, hogy újra helyreálljon a bizalma, újra meg merjen nyílni mások felé és saját magát reálisan lássa, erősségeivel, gyengeségeivel békében legyen. Elsősorban, hogy bízzon önmagában, és másokban is bízni tudjon. A valóság az, hogy a párkapcsolatok, mint minden a világon folyamatosan változnak, ám a változásban nem feltétlenül kell megnyomorodnia lelkünknek. Ez az, amiben a pszichológus segíteni tud.

pszichologus budapest

Ha igazán szeretnénk megismerni egy párkapcsolatot, nem kerülhetjük meg a szégyent. A szégyen érzése egy párkapcsolatban pontosan olyan természetes, mint az együttlétből fakadó boldogság. A szégyenről azonban sokkal nehezebb beszélni, mert míg a szeretet közelebb visz a másik emberhez, megkönnyíti a kommunikációt, addig a szégyen érzése arról gondoskodik, hogy minél hatékonyabban akadályozza a másik személlyel való kapcsolatot. Szégyent sok dolog miatt érezhetünk, párkapcsolatban általában akkor érezzük, amikor valamilyen vágyunkat nem tartjuk vállalhatónak. Amikor – gyakran nem tudatosan – azt hisszük, hogy amit szeretnénk az bűnös, a társadalom, és legfőképpen a párunk elítélné azt, sőt, ha kiderülne, borzalmas embernek tartana bennünket. Tapasztalataim szerint az, hogy egy párkapcsolatban mennyire tudnak a szégyennel bánni, rengeteget elmond magáról a párkapcsolatról.

Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a szégyen egy nagyon komplex érzelem, ami tudomásunk szerint csak az emberekre jellemző. A kutyatulajdonosok most bizonyára felhorkannak, hogy kedvencükön is megfigyelték már ezt az érzelmet, ugyanakkor a kutatások szerint a szégyenteljes kiskutya nézés valójában egy tanult válasz arra az esetre, amikor a gazdi haragszik. Ami vitán felüli, hogy a párkapcsolatban megélt szégyen kizárólag emberi képesség. A szégyen, amiről beszélek egy komplex érzelem, amiben a félelem, szorongás, zavar és kilátástalanság egyszerre megjelenhet. Fontos megjegyezni, hogy a szégyenérzet rendkívül változatos tud lenni: nem csak minden embernél lehet más, hanem helyzetről helyzetre saját magunk is megélhetjük a szégyen különböző aspektusait. Ami biztos, hogy a szégyen olyan neuropszichológiai hatásokkal jár, amely okán a magasrendű kognitív funkcióink szinte kikapcsolnak, és elárasztanak minket az érzelmeink, működésünk is érzelemvezéreltté válik. Ez a fiziológiai magyarázata annak, hogy amikor szégyent érzünk, meglehetősen nehéz gondolkodnunk, nehéz a szégyent elkerülendő módon cselekednünk. Elég csak, ha megszégyenített kisgyermekre gondolunk, aki egy helyben áll, szinte cselekvésképtelenül, és pusztán abban reménykedik, hogy a szégyenteljes helyzetnek egyszer vége lesz.

Ahogy fentebb említettem, a szégyenben az az egyik legrosszabb dolog, hogy hatására egyre távolibbnak éljük meg a személyt, vagy személyeket, akikkel szemben szégyent érzünk. A szégyen tehát egy társas érzelem: míg a fájdalmat, félelmet stb. más emberek nélkül is érezhetjük, addig a szégyent csak egy másik, számunkra fontos személy vagy személyek jelenlétében élhetjük át. Abban sem vagyunk egyformák, hogy mennyire jellemző ránk a szégyen megélése: vannak emberek, akikre a szenvtelenség jellemző, és emiatt szégyent is ritkán élnek meg. Mások viszont egészen kis dolgok miatt is képesek mély szégyent megélni: például ha az általuk vezetett háztartásban nincs makulátlan rend. A szégyenről rendkívül nehéz beszélnünk: mivel csak a számunkra fontos ember előtt érezhetjük szégyenben magunkat, ezért más negatív érzelmekhez képest a szégyen abban is rosszabb, hogy itt jóval nehezebb társas támogatást találnunk. Ráadásul az igazán szégyenteljes dolgainkban önmagunkkal sem szívesen vagyunk nyíltak, hiszen nem csak más embereknek, hanem önmagunknak vagy az önmagunk által állított ideálnak is szeretnénk megfelelni.

Szégyent számtalan ok miatt érezhetünk, de általában vagy azért érezzük, mert valami olyat tettünk korábban, amit szeretnénk eltitkolni, amire nem vagyunk büszkék, vagy azért érezzük, mert olyan vágyunk van, ami, ha kiderülne, borzasztóan elítélne a másik. Most inkább a második fajta szégyennel foglalkoznék, mert a ki nem mondott és ráadásul szégyellt vágyak rendkívül mérgezőek egy párkapcsolatban. Fontos megemlíteni, hogy a szégyennek nem csak negatív következményei vannak, hiszen pontosan arra figyelmeztet bennünket, hogy vágyainknak vannak határai. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tehetünk meg anélkül, hogy társunk elítéljen bennünket. Ilyen például a megcsalás. Tapasztalataim szerint azonban sokkal gyakoribb, hogy olyan dolog miatt szégyenkezünk egy kapcsolatban, ami miatt valójában nem kellene. Sokszor látom azt is, hogy a szégyen alapvető félreértésből alakul ki. Az egyik fél szeretne a másiktól valamit, például szexuálisan közelíteni hozzá, ám nem kap megfellebbezhetetlen pozitív reakciót. Ezt követi az elbizonytalanodás, rosszabb esetben a szégyen, ami, ha sokszor megismétlődik, a felek felhagynak az egymás felé közeledéssel, mert inkább elkerülik a szégyenteljes helyzetet, mintsem nyitottak maradjanak egymásra. Azok, akik különösen érzékenyek és különösen kerülik a szégyent, a legkisebb félreérthető helyzetbe is bele tudják látni saját elégtelenségüket, saját elfogadhatatlanságukat és végső soron megélik a szégyent. Az ilyen emberek hajlamosak a legkisebb bökkenő esetén is bocsánatot kérni vágyaikért. Szokványos példa, hogy a férfi közeledni próbál a nőhöz, ezért átöleli. A nő eltolja magától a férfit, mondván „húzza a haját”. Ekkor a szégyenre különösen érzékeny férfi ösztönösen bocsánatot kér, de ezt valójában nem a hajhúzásért teszi, hanem a vágyáért. Mások, elhúzódó, ismétlődő konfliktusok esetén azt is hozzáteszik: „kérlek, ne hagyj el”. Ez a folyamat elképesztően romboló, hiszen arra tanít, hogy a vágyaink nem olyan értékesek, mint a másik személyé, arra figyelmeztet, hogy a párkapcsolat kontrollja végső soron a másik személynél van, én maximum tehetetlenül várhatom, hogy elüljön a vihar.

Meglehetősen nehéz a szégyen ellen küzdeni, de elfutni előle nem érdemes. A szégyen előli futás olyan, mintha az árnyékunkat szeretnénk lefutni: minél jobban loholunk, az annál inkább üldözni fog minket. Ezt az érzést nyílttá kell tenni partnerünk előtt. Sokan, különösen férfiak, azért kerülik ezt, mert attól tartanak, gyengének mutatkoznak a másik előtt. A valóság azonban az, hogy aki rendszeresen kerüli az ilyen neccesnek gondolt helyzeteket, gyorsan eljut arra a pontra, hogy szinte soha nem közelít a párja felé, soha nem fejezi ki vágyait, soha nem érezteti, hogy vannak igényei. A másik fél pedig joggal érezheti emiatt a kapcsolat ellaposodását, hiszen míg régen meg volt a szenvedély, ma már csak illedelmesség van.

A szégyen arra ösztönöz minket, hogy elforduljunk másoktól, és elbújjunk. A sok bujdosás vége viszont a magány. Éppen ezért, az igazi bátorságpróba az, hogy tudunk-e nyíltak lenni a szégyenünkről. Tudunk-e róla beszélni: magáról az érzésről, és a vágyról, ami nem teljesült be, de akartuk volna, arról, ami a szégyent előidézi. Ezt a lépést elsősorban önmagunknak és önmagunkért kell megtennünk. S ha elutasítás a jussunk az őszinteségért, talán nem is vagyunk jó helyen.

Kővágó Pál

http://kovagopal.maganpraxis.hu/

Egy kapcsolat elején általában mindkét fél igyekszik a lehető legtöbbet adni a másiknak. Ezt a „rózsaszín ködös” állapotot az jellemzi, hogy a pár rengeteg időt tölt egymással, odafigyelnek egymás igényeire, szerelmüket sokszor és hitelesen éreztetik a másikkal. Természetes folyamat, hogy az idő múlásával az említett köd feloszlik, ám sok esetben szinte észrevétlenül a pár tagjai egyre idegenebbnek érzik egymást, egyre kevésbé biztosak a másik szerelmében.

A következőkben olyan tipikus folyamatokat veszek sorra, amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egy jó párkapcsolatból egy szürke, bizonytalan, sőt, akár ellenséges kapcsolat váljon. Fontos, hogy ezek felismerése első lépés azok megelőzéséhez. Ezért példáimban igyekszem, a pár mindkét tagjának nézőpontját érzékeltetni.

Eltávolodás

Ugye emlékszik még arra, amikor párjából soha nem volt elég? Ha hívta, azonnal jött, azonnal, teljes figyelmét Önnek szentelte, s ezért semmi különöset nem kellett tennie, nem kellett magyarázkodnia, nem kellett egyezkednie párjával.

Ez azonban idővel megváltozott, most már vannak dolgok, amik fontosabbnak, sürgősebbnek tűnnek, mint egy ölelés, vagy az együtt töltött idő. S bár még mindig hitelesen állítja, hogy érzései változatlanok, Ön egyre kevésbé tud úgy tenni, mintha a saját igényei a közös pillanatokra nem léteznének. Különösen nehéz felismerni, hogy az ember, aki számára a legfontosabb voltam, most már néha, vagy talán egyre gyakrabban, más dolgokat fontosabbnak tart, mint engem.

Nem lehet eleget hangoztatni, hogy a jó párkapcsolat mindkét fél részéről erőfeszítést igényel és mindkét félnek felelőssége van abban, hogy a másik igényeit felismerje. Lehetséges, hogy párunknak kevesebb együtt töltött időre van szüksége, de ez mindaddig nem derül ki, amíg nem éreztetjük vele, hogy többet szeretnénk.

Elégedetlenség

Egy friss kapcsolatban sokszor érzik a párok, hogy egymásnak lettek teremtve, minden harmonikus, szinte előre tudják egymás gondolatait, vágyait. Mondanom sem kell, ez az érzés idővel szintén megváltozhat. Szinte észrevétlenül azon kapjuk magunkat, hogy párunkat felbosszantja, ha a munkánkról beszélünk. Támogató szavak helyett kioktató lett, vagy azt ecseteli, mit tehettünk volna másként.

Egy idő után érezhetjük azt, hogy minden, amit csinálunk, rossz. Ráadásul, amikor arról érdeklődünk, mi a baj, megkapjuk a hírhedt „semmi” választ, vagy éppen ellenkezőleg: dühös elutasításban részesülünk, mondván: túl sokat aggodalmaskodunk.

Az ilyen helyzetekben fontos mindig szem előtt tartanunk, hogy a párunk hangulata nem csak a párkapcsolattól függ. Sok esetben olyan külső dolgok terhelhetik párunkat, amiről nehéz beszélni, vagy amivel kapcsolatban magányra, időre van szüksége. A legtöbb, amit tehetünk, hogy a figyelemteli jelenlétünkkel biztosítjuk róla: jelen vagyunk, ha szükség van ránk.

A másik feletti uralkodás

Több kliensem (nem csak nők) beszél arról, hogy a párjuk egyik legjobb tulajdonsága a határozottság, hogy kezébe tudja venni a dolgokat, lehet rá támaszkodni. Nagyszerű érzés tudni, hogy számíthatunk a párunkra döntési helyzetekben, esetleg még helyettünk is döntéseket hoz olyan dolgokban, amik terhesek a számunkra.

Mindez azonban csak addig fantasztikus, amíg a kapcsolatban egyetértés van. Borzasztóan nehéz olyan emberrel vitatkozni, aki a kapcsolatban jóval több felelősséget vállalt, a napi teendőknek jóval nagyobb arányát látta el, hiszen minden esetben ott van a kezében ez az aduász. „Főzök, mosok, takarítok rád, te pedig arra sem vagy képes…” vagy „Én tartom el mindkettőnket, az én lakásomban laksz…” – tipikus mondatok ezek a másik felett uralkodni vágyó személy szájából.

Egy párkapcsolatban kettőn áll a vásár. Az, hogy a párunk uralkodni kezdett felettünk a mi közreműködésünkkel történt. Klienseimnél látom, mennyire nehéz belátni, hogy sokszor a sok negatívum mellett, végső soron könnyebb számukra egy uralkodó ember mellett lenni, mint felvállalni saját vágyaikat, vagy éppen kézbe venni a dolgokat.

Bizalmatlanság

Nincs annál rosszabb, mint amikor a bőrünk alatt érezzük, hogy nem mondanak igazat nekünk. Sokszor nehéz megfogalmazni, mitől is van ez az érzésünk. Talán a hanghordozás? Talán, ha jelez a telefon, nagyobb gondot fordít rá, hogy ne lássam a kijelzőt? Természetes, hogy ilyenkor minden kicsi jelre sokkal érzékenyebbek leszünk. Ebből lesznek az igazán nagy perpatvarok, különösen akkor, ha a párunknak valóban van mit rejtegetnie.

Tapasztalataim szerint a bizalmatlanság soha nincs ok nélkül. Ezzel nem azt mondom, hogy ha bizalmatlanságot érzünk a párunkkal kapcsolatban, biztosan rosszban sántikál. Sokkal inkább arról van szó, hogy a bizalmatlanság érzése egy tünet, amely elsősorban saját magunkról szól. Sok kliensem számol be arról, hogy azért képtelen igazán megbízni a párjában, mert korábbi kapcsolataiban megtanulta, hogy mindig ő húzza a rövidebbet. Volt olyan is, aki egyenesen minden férfiban a hűtlent látta. Ilyenkor az első lépés, hogy önmagunkban kiépítsük a bizalomra való képességet.

Fásultság

A párkapcsolat elején minden új, izgalmas. Nem lehet olyat tenni, ami ne hozna valami új tapasztalatot. Elmenni libegőzni, megnézni egy izgalmas filmet, kirándulni, táncolni, egész éjjel fent maradni, átszeretkezni az éjszakát: mind-mind új tapasztalás a másikról és önmagamról: kettőnkről együtt. Idővel azonban egyre többször vehetjük észre, hogy ismét ugyanaz történik. Ezt a viccet már tízszer hallottam. Ja, igen, most jön az a rész, amikor horkan egyet, és a fal felé fordul.

Sok párkapcsolatban ezek a rendszeres, ismétlődő történések közös élményekké forrnak, és a pár képessé válik örömtelien nosztalgiázni. Máskor azonban mindent elfed a fásultság érzése, amiből legszívesebben menekülnénk. Gyorsan eljöhet a pillanat, amikor mások szavaira sokkal többet adunk, mint párunk szavaira. Ez azért lehetséges, mert szomjazunk az új nézőpontokra, az új véleményekre, élményekre.

A fásultság méregfogát nehéz kihúzni. Nehéz, mert a fenti problémák főleg plusz energiákat mozgósítanak (még ha negatívakat is), a fásultság, mint egy vámpír, csak veszi el az energiánkat. Ilyen pároknál az elsődleges kihívás az, hogy megtanulják, hogyan tudnak újra felfedezőkké válni a saját kapcsolatukban. Máskor a kihívás abban van, hogyan tudnak időt szakítani arra, hogy egymástól függetlenül fedezzenek fel új dolgokat, amikről aztán beszélhetnek otthon, ezzel véget vetve az örökké ismétlődő történeteknek.

SZALAY DOLORESZ

http://mandulapszicho.hu/pszichologus-csapatunk/szalay-doloresz