A hűtlenség témája gondolom mindenkinek ismerős. Talán azért, mert szinte mindenki átélte már valamilyen formában, ha más nem, hallott róla. És valóban a kutatások szerint egyre több a hűtlenség: amerikai felmérések szerint a huszonéves, házasságban levők 30-60%-a csalta meg társát, ráadásul ez a szám közel duplájára nőtt az elmúlt huszonöt évben. Talán még érdekesebb, hogy a megcsalók közel fele arról számolt be: alapvetően nem él rossz házasságban, párkapcsolatával elégedett, mégis megcsalta partnerét. Ráadásul azt a sztereotípiát is elfelejthetjük, hogy a megcsalás főleg a férfiakra jellemző, hiszen az imént említett százalékos arány amerikai kertvárosi háziasszonyokra (is) vonatkozik.
Sokan úgy érvelnek, hogy a modern kapcsolatok nyitottak, az ósdi, monogám erkölcsi normáktól mentesek, felvilágosultak. Ez a gondolat a pszichológiától sem állt távol, hiszen már maga Freud is szorgalmazta több előadásában, hogy a neurózisokra a házastársi hűtlenség az egyik legjobb gyógyír. Az ilyen és ehhez hasonló féligazságokat felkapva hirdetik tehát sokan, hogy a monogámia kora leáldozott, és tulajdonképpen az a bolond, aki nem kalandosan éli az életét.
Az ilyen diskurzusok általában a testiséggel foglalkoznak, azaz azzal, hogy szabad-e párkapcsolatban, házasságban mással szexszelni. Tény, hogy a szex az egyik legerősebb formája két ember intim kapcsolatának, így a megcsalást sokan azzal azonosítják, ha nem a hivatalos házastársával/párjával szexszel valaki. A valóságban azonban – és ezt számtalan kutatás is alátámasztja – kapcsolatról kapcsolatra mást jelenthet. Vannak olyan kapcsolatok, amelyekben a szabadság oly’ mértékű, hogy tulajdonképpen mindkét fél szabadon kereshet alkalmi szexpartnert. Máshol már az is hűtlenségnek számít, ha az egyik fél tovább legelteti a szemét egy idegenen, mint amennyire a partnere azt kívánatosnak tartaná. Mint az életben mindenben, e két extremitás között érdemes a hűséget, hűtlenséget belőni.
Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb megállapításig: hűtlenség az, amit a pár tagjai hűtlenségnek élnek meg. A megcsalás általában bűntudattal jár. A bűntudat hatására a megcsaló szeretné megvédeni saját magát, ezért legszívesebben nem vallja be, hazudik az esetről. Mindeközben pedig felmentő példákat keres a környezetéből, sőt akár olyan filozófiai magyarázatokkal is áltathatja magát, mint a fent említett „monogám kapcsolatok korának vége” szlogen. A bűntudat ebben az esetben nem a testiségnek szól, hanem sokkal inkább annak, hogy becsapott egy olyan személyt, akivel másban egyeztek meg. A hűtlenségben az a legrosszabb, hogy becsaptunk valakit, aki közel állt hozzánk, emiatt pedig megsértjük a saját magunkkal szemben támasztott elvárásokat: nevezetesen, hogy becsületes, őszinte, megbízható, korrekt emberek vagyunk. Éppen emiatt soha nem az az igazán fontos milyen módon hűtlen valaki, hanem az, hogy ezzel becsapott-e valakit vagy sem.
Mindenféle kapcsolatra, legyen az baráti, családi stb. igaz, hogy bizalmi alapon működik. A párkapcsolatra ez a megállapítás fokozottan érvényes: egy jól működő kapcsolatban mindkét fél bízik és támaszkodik a másikra, ez a bizalom pedig nem játék. A megcsalásnak nagyon súlyos pszichés következményei lehetnek: a megcsalt személy elveszítheti saját és másokkal szembeni bizalmát, így a későbbiekben nehezebben lesz képes kapcsolatot kialakítani, önértékelése hatalmas pofont kap, emiatt nem csak a kapcsolati életben, hanem az élet minden területén sikertelenebbé, visszahúzódóbbá válhat. A megcsalt nőkre és férfiakra egyaránt jellemző, hogy elégedetlenekké válhatnak önmagukkal és a kinézetükkel. Ne legyenek illúzióink, a megcsaló sem jár sokkal jobban, mert bár enged az itt és most kialakuló vágyának, kutatások szerint a megcsalásra hajlamosak sokkal kockázatosabban élik az életüket, sokkal nagyobb arányban szexszelnek védekezés nélkül, és jóval nagyobb eséllyel válnak érzelmileg elszigeteltté.
Amikor az egyik fél már nem szereti a másikat, és legszívesebben menekülne a kapcsolatból, megcsalás sokszor ürügy a szakításra. Vannak, akik arra várnak, hogy a párjuk kövessen el valamit, ezért passzív-agresszív módon kihozzák a másikból a hűtlenséget, vagy más szakításra, válásra okot adó ballépést. Fontos, hogy ilyenkor is – mint az életben sokszor – az egyenes út a legkönnyebb hosszú távon, még akkor is, ha rövidtávon borzasztóan nehéznek tűnik. A hűtlenség se nekünk, se a párunknak nem jó, az őszinteség, még ha fájdalmas is, sokkal kifizetődőbb, sőt egy igazán őszinte, kölcsönösségen alapuló párkapcsolatban a hűtlenség, mint olyan fel se merül, hiszen mindkét fél tisztában van a másik érzelmeivel.
Számos kliensem (férfi és nő) számol be arról, hogy megcsalták. Volt olyan, aki kifejezetten azért keresett fel, mert a megcsalása óta képtelen nyitni az új kapcsolatok felé, önmagát értéktelennek, csúfnak, a többi férfit pedig megbízhatatlannak látta, olyanoknak, akiknek egyetlen céljuk a másik kihasználása. Egy nőiességében/férfiasságában megtépázott emberrel a munkám lényege, hogy újra helyreálljon a bizalma, újra meg merjen nyílni mások felé és saját magát reálisan lássa, erősségeivel, gyengeségeivel békében legyen. Elsősorban, hogy bízzon önmagában, és másokban is bízni tudjon. A valóság az, hogy a párkapcsolatok, mint minden a világon folyamatosan változnak, ám a változásban nem feltétlenül kell megnyomorodnia lelkünknek. Ez az, amiben a pszichológus segíteni tud.
