- Kérlek mutasd be magad valaki olyannak a nevében, aki jól ismer!

Hát ez a Feldmár András. Már régóta Vancouver-ben él. Nagyon szereti azt a várost. Van két gyereke, akik fontosak neki. A munkája fontos. A családja. Szeret néha Magyarországra járni, és mielőtt meghal, szeretne valamilyen morzsákat hagyni, hogy az emberek megtalálják azt az utat, amire ő rátalált, és attól fél, hogy ha nem figyelünk oda, akkor ez az út elvész.

- Mi szerettél volna lenni gyermekkorodban?

Valószínűleg orvos akartam lenni. Lehet, hogy tűzoltó akartam lenni. Azt hiszem, hogy inkább orvos, de azt is azért, mert az anyám el sem tudta képzelni, hogy valami más legyen a fiából, mint orvos. Valószínűleg az ő vágya volt, nem az enyém.

- És a tűzoltóság az hogy jött?

Hát csak nagyon tetszett a piros kocsi, és a sziréna.

- Végülis akkor mindkettő a segítés, az orvos is és a tűzoltó is.

Igen, így van.

- Mi vezetett el Téged a pszichológusi pályáig? Hogy jutottál ide?

Hát én először matematikus voltam. Majdnem megkaptam a doktorátusomat matematikából, mikor kiléptem, és pszichológiába mentem. Hát ez már egy ismert sztori, hogy korán megnősültem, aztán három és fél év múlva felborult a házasságom, utána újra megnősültem, és megint három és fél után körülbelül felborult a házasságom. Én úgy éltem meg, hogy a feleségem megcsalt, vagy a feleségem otthagyott, vagy hogy valahogy ők miattuk történt ez. De nagyon kiborultam, és akkor kerestem segítséget, először életemben egy pszichiáterhez mentem– ez még Baltimore-ban volt, ahol a doktorátusomért dolgoztam matematikából. Aztán visszamentem Toronto-ba, ahol akkor éltem Kanadában, és a pszichiáter Baltimore-ból egy pszichoanalitikushoz ajánlott, akivel Torontoban kilenc hónapig dolgoztam ötször egy héten. És akkor kezdett el érdekelni a pszichoterápia. Ő nagyon hamar megkérdezte, hogy nem látom, hogy mi a sablon itten. Hogy mikor én 3,5 voltam, akkor elvitték az anyámat Auschwitzbe, az apámat munkaszolgálatba, a nagyanyámat a gettóba, engem pedig egy fiatal katolikus nő, 22 éves, elbújtatott. Azt kellett hazudnom, hogy Igaz András a nevem, mert neki Igaz Irén volt a neve. Volt már egy kisfia, úgyhogy egyszerre egy más családban kellett feltalálnom magam, és ötéves koromban jött vissza az anyám, az apám meg a nagyanyám, tehát másfél évig itt voltam. Az analitikus azt mondta, hogy valószínűleg mélyen bennem megrögződött az, hogy semmi kapcsolat nem tart tovább, mint 3,5 év. És az, hogy én szerkesztettem, én csináltam ezt a házasságaim felbomlásást, anélkül, hogy egyáltalán tudomásom lett volna róla. Ez nagyon érdekelt, és sokkal érdekesebb volt, mint a matematika. És akkor átváltottam pszichológiát tanulni.

- Akinél voltál, az pszichiáter volt?

Ő egy pszichoanalitikus volt. Nem tudom, hogy ő pszichiáter volt, és pszichoanalitikus vagy pszichológus. De azt hiszem, hogy pszichiáter volt, aki analitikusként kezelt.

- Értem. Mert itt lenne is egy olyan kérdésem, hogy mi a véleményed a pszhichiátriáról?

Én remélem nemsokára úgy fogunk ránézni a mai pszichiátriára, mint ahogy most nézünk a középkori ördögűzőkre. Szerintem a középkorban, a sötét sötét középkorban vagyunk. Halvány gőzük nincs, hogy mit csinálnak. Nem érdekli őket az embereknek a pszichéje. Úgy csinálnak, mintha tudósok lennének, és hogyha Hippokrátész esküje az, hogy ne ártsunk, akkor szerintem ők ezt mind megszegik. Mert azzal a felelőtlen előírásával az olyan erős orvosságoknak, amiknek olyan mellékhatásai vannak, hogy aztán orvosságot kell adni a mellékhatásra, és a mellékhatás mellékhatására… Néha jön valaki hozzám, akinek nyolc orvosságot írt elő a pszichiáter. És akkor már elege volt, mert akkor már azt sem tudta, hogy ő ki. Másfél évbe telt, míg kitisztította a lényét ezekből az orvosságokból. És én nem vagyok orvosságellenes, de ha nem tudjuk, hogy mit csinál..Például a depresszió az az egyik ilyen dolog, hogy azt tulajdonképpen csak kitalálták a hatvanas években, mert addig nem volt. Mert a gyógyszergyárak kitaláltak valamit, amit antidepresszánsnak neveztek. Addig az egy egzisztenciális probléma volt, hogy néha az ember elvesztette a reményét, és akkor nagyon szomorú volt, vagy melankólikus, de hogy abból egy betegséget csinálni, úgy csinálni, mintha az betegség lenne, és akkor orvosságolni az illetőt, ahelyett hogy segítenének neki, hogy több hatalma legyen, vagy hogy meg tudja változtatni a körülményeit, az egy őrültség. Az én tanítómesterem, aki pszichiáter volt, R.D. Laing, ő azt mondta, hogy valószínűleg a legtöbb pszichiáter azért lesz pszichiáter, mert rettegnek a saját, és más emberek lelkétől, és ezért kontrollálni akarják, és megfékezni akarják azokat az erőket, amiktől rettegnek. És nem akarják megismerni. Mert, ha én téged kontrollálni akarlak, akkor nem kell megismernem téged, nem kell, hogy szeresselek. A pszichiátria úgy kezeli az embereket, mintha állatorvosok lennének, nem beszélgetnek velük. Nyugodtan lehetne az ember egy állat. A pszichológiáról sincs jobb véleményem különben. Mert ott is úgy csinálnak, mintha tudomány lenne, de az persze nem tudomány, hanem egy ilyen szénakazal tele pici tudásokkal és megfigyelésekkel. Ott is tárggyá tesszük a másikat. Amikor elkezdtem pszichológiát tanulni, akkor teljesen kimondták, hogy a pszichológiának a célja az, hogy kontrolláljuk az emberi cselekvéseket, és hogy előre meg tudjuk mondani, megjósolni, hogy ki mit fog csinálni. Hát ez egy őrület, ilyen nincs. És a statisztika, amit használnak, mint matematikus én tudom, hogy az mind hülyeség. Mert a statisztikát azt magokra találták ki, olyan dolgokra, amik egyformák. De mi emberek nem vagyunk egyformák. Tehát egy őrület az egész pszichológia. És semmit nem tanultam a hat év alatt, amíg pszichológiát tanultam. Semmi olyat nem tanultam, ami engem segítene, mint terapeuta.

- Tehát akkor végülis azt mondod, hogy nem is kéne hozzá az iskola, hogy valaki terapeuta legyen?

Hát nem ilyen iskola kell hozzá…

- A következő kérdés – de ezt végülis meg is válaszoltad már szerintem –, hogy a közvélemény gyakran fogalmaz úgy, hogy az megy el pszichológusnak, akinek magának is szüksége van rá. Elgondolkodtál már ezen magaddal kapcsolatban?

Igen. A leghíresebb pszichológus - lehet, hogy orvos volt -, aki erről beszélt, az Szondi. Van egy ilyen Szondi teszt. Szondi azt mondta, hogy senki nem lesz pszichiáter vagy pszichológus, vagy az egész életét nem tudja azzal tölteni, hogy emberekkel dolgozzon, akinek nem volt egy közeli hozzátartozója, aki egy őrült volt. Mert mondjuk, ha az anyád vagy az apád őrült, akkor az egész gyermekkorodat azzal töltöd, hogy próbálod meggyógyítani. És hogyha nem tudod, és legtöbben nem tudjuk, akkor van egy ilyen frusztrált érzésünk, és akkor ebbe a szakmába megyünk, és akkor esetleg másokkal jobban járunk, mint a szüleinkkel, és akkor az egy jó érzés. Szerintem a Szondinak igaza van.

- A pályafutásod során kik azok, akiktől a legfontosabb útravalókat kaptad?

A legfontosabb R.D.Laing, a skót pszichiáter. És a legfontosabb egy gondolata volt, ami tényleg fontos, és aztán kiágazik sokmindenbe. Az volt, hogy „Olyan nincs, hogy mi és ők. Csak mi vagyunk”. Tehát mindannyian egy csónakban vagyunk. Azért, mert mi pszichológusok vagy psziciháterek vagyunk, nem jelenti azt, hogy valahogy mint emberek mi mások vagyunk, mint azok, akik jönnek hozzánk segítségért. Ő volt az első, aki emberi módon tudott beszélni arról, hogy mi mit is csinálunk, amikor valaki jön hozzánk. Szeretettel fogadta a pácienseit, és soha nem csinált semmit nekik vagy velük. Tehát az embernek egy biztonságérzete lehetett vele, hogy akármit mond, vagy akármit csináltam, nem orvosságolna, nem küldenek kórházba, nem sokkolna, tehát nem bántana. Ez egy óriási dolog, és ez a legfontosabb, hogy nincs technika, és nincs elmélet a pszichoterápiában. A pszichoterápia olyan, mint a politika és az etika, amit az ember minden pillanatban újra kell, hogy feltaláljon, mert minden a helyzettől függ, és nem lehet általánosítani, nem lehet címkézni, hanem az ember mindig frissen és spontán és őszintén együtt van a másikkal. Ezt tanultam tőle. A másik, ugyanott Londonban, amikor vele tanultam, volt egy antropológus, akitől tanultam sokat. Francis Huxley-nak hívták, a H. Huxley-nak az unokaöccse, Julien Huxley-nak a fia, akitől megtanultam azt, hogy minden időben, és minden kultúrában vannak olyan emberek, akik más emberekkel foglalkoznak. Sámánok, terapeuták, zsidók között a zadikok. Mindig egy kevés odafigyelt a sokra, és az olyan történetek nagyon érdekeltek, amikor Sri Lankában például, hogyha egy fiatal nő vagy férfi megőrül, és a szülei éppen egy pszichiáterhez viszik – persze azok a pszichiáterek, akik Sri Lankában vannak, azok mind Angliában vagy az USA-ban lettek trenírozva – akkor a pszichiáter azt gondolja, és kimondja, hogy ők skizofrének, és az a hit, hogy egyszer egy skizofrén, akkor mindig egy skizofrén, mert még azt is elképzelik, hogy ez genetikailag van, ez tényleg egy betegség. És akkor azok, akik az ő markaikba kerülnek, azok ezt megvalósítják. Ezek a fiatalemberek felveszik a skizofréniát, mint egy karriert, és akkor ez lesz az életük, mert a pszichiáter megmondta. Viszont, hogy ha a szülők egy tradicionális sámánhoz viszik a fiúkat vagy a lányukat, akkor a sámán nem is beszél az őrült gyerekkel. Az maradhat a szobájában, de kikandikál az ablakon, és látja, hogy a sámán meghívott minden hozzátartozót. Tehát az udvarban egy vagy két napon belül valami 30 ember van, és van egy nagy buli, ahol a sámán mindenkihez megy, mert a sámán azt gondolja, hogy ez a fiú vagy lány azért érzi rosszul magát, mert valaki a családban valakit megbántott, és addig amíg ki nem engesztelik egymást, és újra minden rendben nincs, addig ő beteg lesz. De abban a pillanatban, amikor ez megtörténik, akkor normális lesz. Néha talán három napig esznek isznak, mulatnak, az egész család. Az illető valószínűleg azt gondolja, hogy ő fontos, mert hát minden hozzátartozója ott van, és a végén a sámán azt mondja: „három héten belül ugyanúgy fogod érezni magad, mint mielőtt beteg lettél”. És ez is megtörténik. Hogy a pszichiátriát ez miért nem érdekli, nem tudom. De ezek a tanulmányok már mind megjelentek antropológiai folyóiratokban, de én még egy pszichiáterrel nem beszéltem, akit ez érdekelt. Szóval ez a két ember, akik „élőben” befolyásoltak. Aztán persze az irodalomban van egy ilyen tradíció, például a pszichoanalitikusok közül az R.D. Laing, a Winnicott, a Melanie Clyde, a Freud, aztán vissza: például nem nagyon kedvelem Descartes-ot, de sokat tanultam Pascal-tól, nem nagyon kedvelem Arisztotelészt, de sokat tanultam Platóntól. Szóval van egy ilyen tradíció, ami a filozófiában, antropológiában, etikában nagyon segít.

- Ha a barátaid, ismerőseid tanácsért fordulnak hozzád, akkor hogy segítesz nekik? Magánembertként, vagy mint analitikus?

Én soha nem segítek senkinek akarattal. A Lora Huxley egy vacsorán azt mondta a többi vacsoravendégnek, hogy mennyire hálás a Krishnamurti-nak, hogy mennyi embert segített. És ő felállt és azt mondta, hogy „én soha nem akartam segíteni. Ha véletlenül, ahogy voltam, vagy amit csináltam, az segített, hát hála Istennek. De az soha nem volt a célom.” Nem szabad, hogy az embernek a célja az legyen, hogy segítsen, mert abban a pillanatban, hogy én azt mondom, hogy segítek neked, akkor én fent vagyok, te lent vagy, és akkor már szégyelned kell magad. Tehát aki segít, az szégyenbe hozza azt, akit segít. Én csak együtt vagyok az emberekkel, hogy ha az éppen segít, akkor jó. De én nem segítek, én csak teljesen bedobom magam, és részt veszek a másiknak az életében. Akár a barátom, akár a páciensem. A differenci az, hogy egy baráttal kölcsönösen csináljuk ezt, néha én akarom, hogy ő figyeljen rám. Ha egy barátom mondjuk két órán keresztül azt akarja, hogy csak rá figyeljünk, akkor mint terapeuta fogok vele lenni. Van egy-két olyan barátom, akik eredetileg páciensek voltak, de aztán abbahagyták a terápiát, és barátok lettünk. De néha, ha valami bajba keverednek, akkor azt mondják, hogy tegyem fel a terapeuta kalapomat, és akkor fizetnek az óráért. Akkor, amikor ők is figyelnek rám, akkor nem kell fizetni.

- Mit tartasz a legnehezebbnek a munkádban?

Hogy mindig előítélet nélkül legyek. Volt egy pszichoanalitikus, aki nemrég halt meg, Wilfred Bion-nak hívják, az egyik legjobb, érdemes megismerni a munkáját. Ő egy nulla állapotról beszél, ami azt jelenti, hogy a terapeutának egy nulla állapotban kell lennie, ahol nem tud semmit, ahol mindent abban a percben kap, amikor ott van. Tehát, ha valaki mondjuk a 123. órájára jön a terápiába, akkor amikor kinyitom az ajtót, úgy kell ránéznem, mintha életemben először láttam volna. Ez a nulla állapot. El kell felejtenem, ami gondolatok már voltak róla nekem, mert ha mondjuk jössz hozzám ma, és egy hét múlva újra jössz, és ha én elvárom, hogy ugyanaz legyél, aki voltál, akkor ha közbe megváltoztál, nehéz lesz nekem megmutatnod, mert én úgy kezellek, minthogy ha nem változtál volna meg. Tehát ez a nulla állapot ez nagyon fontos, és ez nehéz. Ez egy olyan meditációs probléma, hogy tulajdonképpen amikor tízórázom egy nap, akkor tíz órát meditálok. Néha az előítéleteim vagy a gondolataim bejönnek, hogy na ezt tudom. De én semmit sem tudok, nekem oda kell figyelnem a másikra. Szerintem ez nagyon fontos, és ez elég nehéz.

- Az egyik könyvedben volt egy olyan eset, ahol egy 58 éves nőnek öngyilkos lett az öccse. Mesélnél erről egy kicsit? Azt írtad, hogy először neked is furcsa volt, hogy megjelent benne a kisfiú.

Igen. Én addig nem is hittem, hogy van ez a többszörös személyiségzavar. És aztán egyszerre ott ült a szobámban.
Amikor ő a nő volt, akkor tényleg erős szemüveg kellett neki, amikor a kisfiú volt, akkor teljesen tökéletesen látott szemüveg nélkül.

- Azóta volt már ilyen páciensed? Vagy ő volt az egyetlen eddig?

Eddig ő volt az egyedüli negyven éven keresztül, úgyhogy nem gyakori.




- Mi lett a vége végülis?

A fiúra azért volt szükség, mert volt sok emléke, rettenetes emléke, mert az apja kínozta, de ő nem tudta, ő a fiúba tette az összes emléket, ő nem akart emlékezni semmire. Lassan az én társaságomban meg merte próbálni, hogy emlékezzen, és abból, amit a fiú tudott, és ő tudott, összekeveredett. A fiú eltűnt, belékeveredett. A végén, amikor már „egy” voltak, nem ketten voltak, akkor egy új szemüveget kellett vennie, mert a kettő között volt.

- De ez hogyan lehetséges? Én ezen nagyon csodálkoztam.

Így van. Azt hiszem azt is írtam, hogy én direkt nem mentem az irodalomba, nem olvastam el más esettanulmányokat, mások elméletét erről, mert azt akartam, hogy ő tanítson meg mindent, ami ővele van. Nem tudom, hogy mások is észrevették-e, de azt hiszem, hogy ez benne van az irodalomban, hogy ilyen lehet. Valahogy úgy képzelem el, hogy a test és az agy, olyan, mint egy számítógép hardware-e, és egy számítógépben lehet két különböző software. Úgyhogy két elme élt egy testben, ami aztán eggyé vált.

- A kisfiú akkor születhetett meg, amikor meghalt az öccse?
Nem, a kisfiú akkor születhetett meg, amikor gyerekek voltak. Ő akart lenni a testvére. Egy darabig a testvére volt az egyetlen a családban, aki őt szerette, és akit ő szeretett. Egy bizonyos ponton a testvére átment az apa oldalára, és az apa és a testvére kezdték együtt kínozni. Akkor azt hiszem ő kettévált, és önmagában megtartotta a jó testvérét, nem azt, aki átment az apjához. Amikor ez kirobbant, azért robbant ki, mert a testvére öngyilkos lett.

- Írtad, hogy egyszer felhívott telefonon a „kisfiú”, hogy fázik, és be kéne kapcsolni a fűtést. Akkor te odamentél segíteni. Milyen határt tudsz tartani a pácienseid és a barátság között?

Én semmilyen határt nem tartok. Azt csinálom, amire szükség van. Nem szabályok szerint dolgozom. Nem szabad egy terapeutának kihasználni a pácienseit. Mondjuk nem feküdnék le egy páciensemmel, mert azt a határt megtartom. De különben semmi más szabály nincs. Hogyha úgy éreztem volna, amikor ő felhívott, hogy ez egy manipuláció, akkor mondtam volna, hogy csináld magad, és több ne hívjál. De amikor én úgy érzem, hogy ő tényleg egy olyan helyen van, ahol semmi másra nincs szüksége, mint egy szülői gesztusra, akkor miért ne. Ha más dolgom lett volna, akkor mondtam volna, hogy ne. Voltak olyan kollégák körülöttem, akik azt mondták, hogy megengedem, hogy behúzzon a csőbe, és hogy soha nem fogja ezt abbahagyni. De nekem volt igazam, mert amikor jól lett – és ő olyan gyorsan dolgozott, amilyen gyorsan csak tudott -, attól fogva soha nem hívott fel. Most mondjuk egyszer egy évben kapok tőle egy kis levelet. Csak úgy mondja, hogy minden rendben. Tehát nem használ ki örökké. Szerintem ez a nagyon vigyázni, hogy mik a határok, ez a terapeuta félelméből ered, hogy nem bízik a másikban, hogy a másik tényleg meg akar gyógyulni. Különben nem kellenek határok, minél jobban szeretek valakit, annál gyorsabban megtalálják önmagukat.

- Igen. Ezt is sokszor mondják, hogy nem szabad megszeretni a pácienst…

Ez teljes hülyeség. Az egyetlen dolog, ami gyógyít, az a szeretet. Kész. És szerintem ez nem vágy. Azért mondom, hogy nem kell megb*ni az embernek a pácienseit, mert az a vágy, az a kihasználás.

- Szerinted milyen a szakma helyzete ma, Magyarországon és Kanadában?

Ugyanaz. A világon mindenütt. Ez olyan homogén hülyeség az egész. Azért, mert van ez a hegemónia, hogy a magyar pszichológusok egyenlőek akarnak lenni az amerikai pszichológusokkal. Az amerikaiak a kanadaiakkal, a kanadaiak az angolokkal. Tehát van egy homogén pszichológia a világon mindenütt. A Diagnostic and Statistical Manual ötödik kiadás - tudod az a könyv, amit minden pszichiáter megnéz, és ami szerint a pszichológusoknak is diagnosztizálni kell – az a világon mindenütt, akárhova mész, minden pszichológusnak és pszichiáternek az asztalán ott van ez a hülye könyv, amiben megtalálod magad, és én megtalálom magam szétszórva mindenütt. Félelmetes, hogy ha az ő kezükbe kerülnék, akkor milyen diagnózist kapnék. Hát ez egy őrület, ez olyan, mint a boszorkányok kalapácsa, amivel boszorkányokat üldöztek. Volt egy ilyen nagy könyve a dominikánus szerzeteseknek, és ketten mentek Európába, és hogy ha azt mondta valaki, hogy te egy boszorkány vagy, akkor ilyen pszichiátriai interjút csináltak, és megnézték ebben a nagy könyvben, hogy te olyan vagy-e, mint ami ott benne van. És ha olyan voltál, akkor elégettek. Ez a mai pszichiátria, és pszichológia. Szóval ez homogén. Nincs differencia a magyar és a kanadai pszichológia között. Mindkettő egy rémálom.

- Mi az, amit szeretsz csinálni a munkádon kívül?

Szeretek olvasni, szeretek gondolkozni, szeretek beszélgetni, sokat sétálok – Vancouver nagyon szép hely, lehet a tengerparton sétálni -, szeretek utazni, néha írni, néha előadásokat adni.

- Volt-e olyan, hogy elbizonytalanodtál? Ha igen, kihez fordultál segítségért?

Akkor vesztettem el a bizalmamat, amikor éppen egy évig tanultam a Laing-gel. Mielőtt elmentem hozzá, öt éve már dolgoztam, mint terapeuta. És akkor kitaláltam, hogy hogy kell. De aztán, amikor vele dolgoztam, akkor minden megváltozott. A régi szokások már nem voltak jók. Az új szokások még nem voltak erősek. És a kettő között nagyon úgy éreztem, hogy a legjobb lenne, ha én nem is lennék terapeuta. Ez úgy 1975-ben volt. De aztán a Laing segítségével áthidaltam, és azóta nincs semmilyen probléma.

- Engem még érdekelne az LSD-s gyógyítás. Nálad ez hogy működik?

Sehogysem, mert illegális. De ha a páciensem bevesz egy LSD-t, és felhív, és azt mondja, hogy most nagy bajban van, mert bevett LSD-t, akkor elmegyek hozzá, és ülök vele, ha éppen van időm, 4-5 órát. Tulajdonképpen pontosan ugyanolyan, mint a terápia, csak ő egy más tudatállapotban van, és más dolgokra tud emlékezni, más a beszélgetés, mintha nem vett volna be LSD-t.

- És ha alkoholistákról van szó?

Volt egy kórház Vancouver-ben, addig amíg LSD legális volt, ahol nagyon jó eredménnyel gyógyítottak alkoholistákat – ez nem egy betegség, az alkohol egy fájdalomcsillapító – akik sokat isznak, az alkoholnak is van egy mellékhatása, ami nehézzé teszi a családtagoknak, együtt élni valakivel. De az egyik hatása az LSD-nek az, hogy összeköti az embert a lelkével, a szellemével, és az LSD után rájön arra, hogy nincs egyedül. És amikor rájön az ember, hogy nincs egyedül, akkor már nem fájnak a dolgok annyira. És ha ez a fájdalom eltűnik, akkor minek inni. Nem egy gyógyításról van szó, hanem egy fájdalmonak a megszűnéséről.

- Mi lenne a legfontosabb üzeneted egy kezdő, elsőéves pszichológus hallgatónak?

Amilyen gyorsan csak lehet, ugorjon át minden vizsgán, és mindenen, ami kell, anélkül, hogy valakivel is vitatkozna. Tehát szerezze meg a képesítését, és aztán azt csinálhatsz, amit akarsz. Tehát az igazi tréninget, mint pszichoterapeuta, azt a képesítés után kell megszerezni, mert az egyetemen nem lehet. De képesítés nélkül nem tudsz dolgozni. Sajnos manapság így két irányba kell menni. Megszerezni a képesítést, nem kell emlékezni semmire, csak hogy a vizsgákon menj át. Utána találj valakit, akinek a munkáját tiszteled, és inaskodj vele. Ez az üzenet.