Talán mindannyian ismerünk megmondó embereket. Olyan embereket, akik a legreménytelenebb helyzetekben is képesek azt állítani, hogy biztos – és az ő szájukból általában egyszerű – megoldás van az aktuális problémánkra. Az esetek többségében azonban kellemetlennek érezzük a jó tanácsokat, még akkor is, ha a tanácsot adónak igaza. Sőt, sokszor, különösen akkor érezzük kellemetlennek, ha igaza van. Az ilyen karakterek tolakodóak, nem ritkán parttalanul okoskodnak, és alapvető félreértésben vannak az igényeinket illetően, hiszen az élet legtöbb problémájára nincs objektív, mindenkinél ugyanolyan jól működő megoldás.

Az engem és – kollégáim elbeszélése alapján – más pszichológusokat megkereső emberek jelentős része mégis kifejezi azt a vágyát, hogy a pszichológustól adjon konkrét tanácsot. Sokszor a tanácsot kérő személy a kérdés előtt elkezdi dicsérni a pszichológust, mint szakembert, aki nyilvánvalóan azért tanult, hogy jogosítványt szerezzen másoknak tanácsot adni. Más kliensek eleve azt tartják természetesnek, hogy a pszichológus hozzon meg döntéseket, adjon jó tanácsokat, amiket házifeladatszerűen lehet követni, és amik hatására garantált a javulás. Ennek az elvárásnak sok oka van, ám most nem erről szeretnék írni, hanem sokkal inkább arról, hogy mi történik, ha a pszichológus valóra váltja ezeket a vágyakat, és valóban elkezd tanácsokat adni a kliens életével kapcsolatban.

Az első, és legnagyobb hiba, amibe bele lehet esni, hogy rossz tanácsot adunk. A pszichológus, bár sok szempontból több tapasztalattal rendelkezik az emberi viselkedéssel kapcsolatban, mint az őt megkeresők, csak nagyon hosszú folyamat után mondhatja el magáról, hogy teljességében kezdi látni a klienst és az életét. Éppen ezért a legjobb döntéseket, a legjobb tanácsokat maga a kliens tudja adni önmagának. Joggal merül fel a kérdés: ha ez így van, akkor mire jó a pszichológus. Nos, ahhoz, hogy jó tanácsokat tudjunk önmagunknak adni, világosan kell lássuk a lehetőségeinket, erőforrásainkat, az életünkben fontos jelenségekkel, emberekkel, folyamatokkal kapcsolatos viszonyunkat stb. Ennek felismerésében mindenképpen segítséget tud nyújtani a pszichológus, aki kérdéseivel előmozdíthatja a bennünk szunnyadó potenciált az életünk hatékonyabb vezetésére.

A második hiba, ami hasonlóan súlyos, hogy a pszichológus a tanácsaival a tanácsadói vagy terápiás munka hangsúlyát rossz irányba tolja. Gondoljunk csak arra, kik voltak életünkben azok a személyek, akiket magunkfölé helyeztünk, akikről azt gondoltuk, hogy jobban tudnak dolgokat a saját életünkkel kapcsolatban. Ha a szüleinkre gondolunk, nem tévedünk nagyot. Éppen ezért kerüli a pszichológus a közvetlen tanácsadást, hiszen ha nem tenné, akkor a kliens egy alárendelt pozícióban lenne. Egy olyan kapcsolat alakulna ki, ahol van egy okosabb ember, és van egy ügyetlen ember. Ez rövidtávon akár működhet is, ám hosszabb távon csak ahhoz járul hozzá, hogy a kliens egyre függőbb viszonyba kerüljön a pszichológusával, és a rendelőn kívüli világban még bizonytalanabb legyen, ha új helyzetek, új kihívások jelennek meg az életében.

A harmadik hiba, hogy a tanácsot adó pszichológus nem a lényeggel foglalkozik. Amikor tanácsot adunk valakinek, akkor nem egyszerűen azt mondjuk meg, hogy mit kellene tennie adott helyzetben, hanem egy gondolkodási keretet biztosítunk, és azon belül adunk megoldást. Vegyünk egy egyszerűnek tűnő példát: kliensünk boldog házasságban él 7-8 éve, feleségétől gyermekei is születtek. Az utolsó hónapokban megromlott kapcsolata a feleségével, és ezzel párhuzamosan tűnt fel a férfi munkahelyén egy vonzó nő. Ebben a helyzetben egy olyan tanácsadó, akinek kőbevésett értékei vannak, abba az irányba tolná a klienst, hogy mindenképpen feledje el a nőt, ne is gondoljon rá, térjen vissza családjához. A valóságban azonban semmilyen objektív okunk nincs „letiltani” a kliens fantáziáját, sokkal inkább arra kellene törekedjünk, hogy feltárjuk, mi vonzza a férfit a munkatársa felé, és mi az, ami hiánycikk otthon. Az említett példámban pontosan amiatt maradt a férfi a családjával, mert felismerte, hogy amit kapna a fiatal nőtől egyfelől összemérhetetlen azzal, amit a családja nyújt neki, ráadásul azt az izgalmat otthon is megkaphatja, ha változtat a feleségével való kapcsolatán. Egyszerűen annyi történt, hogy lehetősége volt átgondolni, fantáziában megélni a kalandot, és ebből az élményéből racionális döntést tudott hozni. Aki direkt tanácsokat azért téved, mert lehetetlenné teszi, hogy a személy megélje a vágyait, át tudja gondolni azok következményeit. Helyette egy, a klienstől teljesen idegen szempontot hoz be.

Végül a negyedik ok, amiért általában nem ad tanácsot a pszichológus az, hogy amikor tanácsot adunk, sok esetben félreértjük a másik fél igazi vágyát, ami sokszor csak annyi, hogy szeretné valakinek elmondani, ami bántja, szeretne értő fülekre találni. Amikor tanácsot adunk, egy racionális működésmódot várunk a klienstől, és adott esetben megfeledkezhetünk egy sokkal fontosabb dologról: az érzelmi támaszról.

Számos oka van tehát annak, hogy általában nem ad tanácsot egy pszichológus, azonban vannak helyzetek, amikor mégis ezt teszi. Ezek a tanácsok azonban mindig abból indulnak ki, amit a kliens egyszer már elmondott, amit mindenféle nyomás, sejtetés nélkül vágyaként jelölt meg. Tulajdonképpen az egyetlen igazi tanács, amit egy pszichológus ad az az, hogy a személy bátran vállalja fel érzéseit az őt körülvevő történésekkel kapcsolatban, mert ez az egyetlen esély arra, hogy ő maga jó döntéseket tudjon hozni később. Minden más egy olyan közös munka, ami a megértésről, az elfogadásról és a belső erőforrások előmozdításáról szól.