Ferles Péter pszichológus

Szégyen a párkapcsolatban

2015. február 26. 10:31 - Ferles Péter

 

Ha igazán szeretnénk megismerni egy párkapcsolatot, nem kerülhetjük meg a szégyent. A szégyen érzése egy párkapcsolatban pontosan olyan természetes, mint az együttlétből fakadó boldogság. A szégyenről azonban sokkal nehezebb beszélni, mert míg a szeretet közelebb visz a másik emberhez, megkönnyíti a kommunikációt, addig a szégyen érzése arról gondoskodik, hogy minél hatékonyabban akadályozza a másik személlyel való kapcsolatot. Szégyent sok dolog miatt érezhetünk, párkapcsolatban általában akkor érezzük, amikor valamilyen vágyunkat nem tartjuk vállalhatónak. Amikor – gyakran nem tudatosan – azt hisszük, hogy amit szeretnénk az bűnös, a társadalom, és legfőképpen a párunk elítélné azt, sőt, ha kiderülne, borzalmas embernek tartana bennünket. Tapasztalataim szerint az, hogy egy párkapcsolatban mennyire tudnak a szégyennel bánni, rengeteget elmond magáról a párkapcsolatról.

 

 

Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a szégyen egy nagyon komplex érzelem, ami tudomásunk szerint csak az emberekre jellemző. A kutyatulajdonosok most bizonyára felhorkannak, hogy kedvencükön is megfigyelték már ezt az érzelmet, ugyanakkor a kutatások szerint a szégyenteljes kiskutya nézés valójában egy tanult válasz arra az esetre, amikor a gazdi haragszik. Ami vitán felüli, hogy a párkapcsolatban megélt szégyen kizárólag emberi képesség. A szégyen, amiről beszélek egy komplex érzelem, amiben a félelem, szorongás, zavar és kilátástalanság egyszerre megjelenhet. Fontos megjegyezni, hogy a szégyenérzet rendkívül változatos tud lenni: nem csak minden embernél lehet más, hanem helyzetről helyzetre saját magunk is megélhetjük a szégyen különböző aspektusait. Ami biztos, hogy a szégyen olyan neuropszichológiai hatásokkal jár, amely okán a magasrendű kognitív funkcióink szinte kikapcsolnak, és elárasztanak minket az érzelmeink, működésünk is érzelemvezéreltté válik. Ez a fiziológiai magyarázata annak, hogy amikor szégyent érzünk, meglehetősen nehéz gondolkodnunk, nehéz a szégyent elkerülendő módon cselekednünk. Elég csak, ha megszégyenített kisgyermekre gondolunk, aki egy helyben áll, szinte cselekvésképtelenül, és pusztán abban reménykedik, hogy a szégyenteljes helyzetnek egyszer vége lesz.

 

Ahogy fentebb említettem, a szégyenben az az egyik legrosszabb dolog, hogy hatására egyre távolibbnak éljük meg a személyt, vagy személyeket, akikkel szemben szégyent érzünk. A szégyen tehát egy társas érzelem: míg a fájdalmat, félelmet stb. más emberek nélkül is érezhetjük, addig a szégyent csak egy másik, számunkra fontos személy vagy személyek jelenlétében élhetjük át. Abban sem vagyunk egyformák, hogy mennyire jellemző ránk a szégyen megélése: vannak emberek, akikre a szenvtelenség jellemző, és emiatt szégyent is ritkán élnek meg. Mások viszont egészen kis dolgok miatt is képesek mély szégyent megélni: például ha az általuk vezetett háztartásban nincs makulátlan rend. A szégyenről rendkívül nehéz beszélnünk: mivel csak a számunkra fontos ember előtt érezhetjük szégyenben magunkat, ezért más negatív érzelmekhez képest a szégyen abban is rosszabb, hogy itt jóval nehezebb társas támogatást találnunk. Ráadásul az igazán szégyenteljes dolgainkban önmagunkkal sem szívesen vagyunk nyíltak, hiszen nem csak más embereknek, hanem önmagunknak vagy az önmagunk által állított ideálnak is szeretnénk megfelelni.

 

Szégyent számtalan ok miatt érezhetünk, de általában vagy azért érezzük, mert valami olyat tettünk korábban, amit szeretnénk eltitkolni, amire nem vagyunk büszkék, vagy azért érezzük, mert olyan vágyunk van, ami, ha kiderülne, borzasztóan elítélne a másik. Most inkább a második fajta szégyennel foglalkoznék, mert a ki nem mondott és ráadásul szégyellt vágyak rendkívül mérgezőek egy párkapcsolatban. Fontos megemlíteni, hogy a szégyennek nem csak negatív következményei vannak, hiszen pontosan arra figyelmeztet bennünket, hogy vágyainknak vannak határai. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tehetünk meg anélkül, hogy társunk elítéljen bennünket. Ilyen például a megcsalás. Tapasztalataim szerint azonban sokkal gyakoribb, hogy olyan dolog miatt szégyenkezünk egy kapcsolatban, ami miatt valójában nem kellene. Sokszor látom azt is, hogy a szégyen alapvető félreértésből alakul ki. Az egyik fél szeretne a másiktól valamit, például szexuálisan közelíteni hozzá, ám nem kap megfellebbezhetetlen pozitív reakciót. Ezt követi az elbizonytalanodás, rosszabb esetben a szégyen, ami, ha sokszor megismétlődik, a felek felhagynak az egymás felé közeledéssel, mert inkább elkerülik a szégyenteljes helyzetet, mintsem nyitottak maradjanak egymásra. Azok, akik különösen érzékenyek és különösen kerülik a szégyent, a legkisebb félreérthető helyzetbe is bele tudják látni saját elégtelenségüket, saját elfogadhatatlanságukat és végső soron megélik a szégyent. Az ilyen emberek hajlamosak a legkisebb bökkenő esetén is bocsánatot kérni vágyaikért. Szokványos példa, hogy a férfi közeledni próbál a nőhöz, ezért átöleli. A nő eltolja magától a férfit, mondván „húzza a haját”. Ekkor a szégyenre különösen érzékeny férfi ösztönösen bocsánatot kér, de ezt valójában nem a hajhúzásért teszi, hanem a vágyáért. Mások, elhúzódó, ismétlődő konfliktusok esetén azt is hozzáteszik: „kérlek, ne hagyj el”. Ez a folyamat elképesztően romboló, hiszen arra tanít, hogy a vágyaink nem olyan értékesek, mint a másik személyé, arra figyelmeztet, hogy a párkapcsolat kontrollja végső soron a másik személynél van, én maximum tehetetlenül várhatom, hogy elüljön a vihar.

 

Meglehetősen nehéz a szégyen ellen küzdeni, de elfutni előle nem érdemes. A szégyen előli futás olyan, mintha az árnyékunkat szeretnénk lefutni: minél jobban loholunk, az annál inkább üldözni fog minket. Ezt az érzést nyílttá kell tenni partnerünk előtt. Sokan, különösen férfiak, azért kerülik ezt, mert attól tartanak, gyengének mutatkoznak a másik előtt. A valóság azonban az, hogy aki rendszeresen kerüli az ilyen neccesnek gondolt helyzeteket, gyorsan eljut arra a pontra, hogy szinte soha nem közelít a párja felé, soha nem fejezi ki vágyait, soha nem érezteti, hogy vannak igényei. A másik fél pedig joggal érezheti emiatt a kapcsolat ellaposodását, hiszen míg régen meg volt a szenvedély, ma már csak illedelmesség van.

 

 

A szégyen arra ösztönöz minket, hogy elforduljunk másoktól, és elbújjunk. A sok bujdosás vége viszont a magány. Éppen ezért, az igazi bátorságpróba az, hogy tudunk-e nyíltak lenni a szégyenünkről. Tudunk-e róla beszélni: magáról az érzésről, és a vágyról, ami nem teljesült be, de akartuk volna, arról, ami a szégyent előidézi. Ezt a lépést elsősorban önmagunknak és önmagunkért kell megtennünk. S ha elutasítás a jussunk az őszinteségért, talán nem is vagyunk jó helyen.

 

 

Kővágó Pál

http://kovagopal.maganpraxis.hu/

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichologusbudapest.blog.hu/api/trackback/id/tr517221399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.