Szakemberek már az ezredfordulón felhívták a figyelmet arra, hogy a civilizált, modern társadalmakban a felnőttkor egyre későbbre tolódik. Az új jelenség kutatása nyomán született meg egy új fogalom, mely egy új fejlődéslélektani szakaszt hivatott elkülöníteni. Ez a fogalom az emerging adulthood (magyarul talán feltörekvő felnőttkornak fordíthatnánk – ez a szakasz nem felel meg a serdülőkornak, és a fiatal felnőttkornak sem, valahol a kettő között van). A témában a legismertebb kutatásokat Jeffrey Arnett és munkatársai végezték, akik többször egészen érdekes eredményekre jutottak.

Annak, hogy a felnőtté válás milyen okból tolódik ki egyre inkább, számos oka van, szociológiai, demográfiai és pszichológiai egyaránt. A fejlett társadalmakban a fiatalok jelentős része hosszú ideig koptatja az iskolapadot, később kezd el pénzt keresni, így később képes függetlenné válni a szülőktől. Magyarországon a függetlenedést nehezíti a munkavállalás nehézkessége, illetve az alacsony bérek. Míg nyugaton a függetlenedést a szülők anyagilag is elő tudják mozdítani, addig hazánkban a szülők jóval kisebb arányban képesek ilyen módon segíteni gyermeküknek, gyermekeiknek.

A kutatások szerint erre a szakaszra a folyamatos identitáskeresés jellemző. Nem ritka az extrém, felelőtlen életvezetés: pl. ebben a korosztályban a legmagasabb az alkoholfogyasztás legveszélyesebb formája, amikor alkalmanként rendkívül nagymennyiségű alkoholt fogyasztunk. A fentebb említett főleg demográfiai és szociológiai okok ágyaznak meg olyan pszichológiai következményeknek, melyek tovább nehezítik a függetlenedést. A fiatalok napjainkban egyre kevésbé tudják megélni hatékonyságukat, jelentőségüket, súlyukat a társadalomban. Sok szakmában rendkívül sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki igazán jelentős munkát tudjon végezni, és ezen nem segítenek a multinacionális cégek adta magasabb fizetések, hiszen ott még inkább azt éli meg az ember, hogy csak egy kis fogaskerék a gépezetben. Korábban, amikor az emberek többsége 18-20 évesen házasodott, gyermeket vállalt, ha szakmailag nem is, de abban mindenképpen megélhette hatékonyságát, függetlenségét, hogy saját családja van. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon, különösen vidéken, számtalan helyen volt szokás, hogy több generáció élt egy fedél alatt, ugyanakkor az akkori társadalmi- és családmodell szerint ez teljesen normális volt, ráadásul a család fennmaradásának érdekében mindenkinek komolyan ki kellett vennie a részét a ház körüli munkából. Ma azonban a sikeresnek mondható élet egyik legfontosabb pontja, hogy valaki önállóan fenn tudjon maradni, a családok pedig a gyermek munkája nélkül is sokszor képesek fennmaradni.

A fiatalok tehát lelkük mélyén talán mennének otthonról, ám az eddig leírtak egy meglehetősen ellentmondásos helyzetet teremtenek. Ezt az ellentmondást számos fiatal (20-28 év közötti) kliensemnél újra és újra felfedeztem. Ha megkérdezzük ezeket az embereket, hogy szeretnének-e függetlenedni, szinte mind azonnal rávágja, hogy igen. Sokszor azonban a tettek mást mondanak, mint amit szóban kifejeznek, ugyanis, ne legyenek kétségeink: ha mindent egybevetünk, nem is olyan rossz mamahotelben leélni az életünket. Mindig lesz mosott ruha, minimális a saját felelősségem az életem felett, nem kell olyan „ostobaságokra” költenem, mint a gázszámla, ahogy azon sem kell gondolkodnom, hogy mit teszek, ha éppen nincs munkám, és nem tudok ételt venni magamnak. Mindezek mellett azonban, minél közelebb vannak a szülők és a „gyermek” egy fedél alatt (azaz minél kisebb tér jut egy-egy főre), annál rosszabbnak éli meg a fiatal felnőtt gyerek a szülővel való kapcsolatát, s ezt a naív megfigyelést több kutatás alá is támasztotta.

Véleményem szerint a legfőbb probléma a saját képességekben való bizonytalanság, ami talán minden korban, minden generációban jellemző volt, ám ez nem jelenti azt, hogy ma ne kellene foglalkoznunk vele. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mennyire felvillanyoz bennünket, ha a munkahelyünkön valamit meg tudtunk oldani, vagy ha gyermekünk jó jegyet hoz haza: az ilyen élmények nélkül szinte lehetetlen nem bizonytalannak lennünk magunkban. Több kliensemnél tapasztaltam, hogy a legfőbb problémát a teljesítmény és az elismertség hiánya okozza, s ezt az élményt kerülőutakon próbálják megszerezni. Nem ritka például, hogy valaki a párkapcsolatában folyamatosan olyat tesz, aminek a következménye egy jó nagy balhé: pl. modortalanul viselkedik társaságban. Olyan barátot vagy barátnőt választ maga mellé, aki alapvetően meg akarja határozni, hogy milyen társaságba lehet menni, hogyan kell viselkedni, mit szabad, és mit nem. Amikor viszont a modortalanságról kérdezzük, alig tudja leplezni büszkeségét, hogy milyen vicces csínyt követett el. Ez a viselkedés szépen rímel arra a sokszor infantilis vágyra, hogy a körülöttünk levő dolgokat kontrolláljuk, befolyásoljuk, de közben szükségünk van arra, hogy legyen felettünk (vagy mellettünk) valaki, aki szigorú elvrendszer alapján elbírálja döntésünket. Ismerős helyzet? Pont, mint a szülő-gyermek kapcsolat.

Megint más kliensem a videojátékokban kereste a megoldást. Úgy érezte, hogy az életével nem halad előre, nincs kézzelfogható teljesítménye, és ezért fordult a játékokhoz, ahol mesés kalandokat, fantasztikus eredményeket érhet el. A gond ezzel a megoldással – sok más egyéb mellett – az, hogy ezek a tapasztalatok nem elég valóságosak, nincs kellő társas súlyuk. A klántársaim lehet, hogy büszkék lesznek rám, mert én vagyok a legpontosabban célzó katona az osztagban, ezt a sikerélményt rendkívül nehéz átmenteni a való életbe.
A bejegyzésem elején említett demográfiai és szociokulturális okokkal nehéz mit kezdeni egy egyéni tanácsadási munkában. Ez koránt sem jelenti azt, hogy nincs kiút! Kedves szülők, ha úgy látják, huszonéves gyermekük bolyong a nagyvilágban, illenek rá az eddig elmondottak, fontolják meg, hogy nagyobb szerepet, felelősséget adjanak neki a család életében. Vonják be a család ügyeibe, kérjék ki a véleményét, bízzanak jelentőségteljes feladatokat rá. A szemét levitelére való kötelezés nem minősül ennek, ugyanakkor az értelmes eszmecserébe való bevonás a család nyaralását illetően már közelít ahhoz, ami elősegíti, hogy a még otthon élő fiatal felnőtt valóban autonómnak, döntéshozatalra képesnek érezhesse magát. Kedves otthon élő fiatalok, ha úgy érzitek rátok jellemzőek az eddigiek, hallgassatok a vágyaitokra, és minél több helyzetben próbáljátok ki magatokat, hogy ráismerjetek arra, miben tudjátok saját hatékonyságotokat megélni. A folyamat talán hosszadalmas lesz, de a befektetett energia biztosan megtérül.